?És még egymillió lépés...? - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra (V. rész) PDF Nyomtatás E-mail
Cikkek - Dél-Dunántúli Kéktúra
Írta: Tapír   

 

„És még egymillió lépés...” - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra

 

5. rész

 

DDK

 

---------------------------------- ----------------------------------------- -------------------------------------------- ---------------------------------------- ---------------------------------------- --------------------------------------- ----------------------------------------------- ------------------------------------- 

„És még egymillió lépés...” - A Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúra

5. szakasz: Valkonyától Zalakomárig

 

2012. szeptember 7-én, egy meleg nyári napot idéző délutánon vágtam újra neki a július végén félbehagyott zalai szakasznak. Mivel akkor a hirtelen rám tört nyavalya miatt nem sikerült valamelyik vasútállomáson „kiszállni”, most még némi buszozás is várt rám a vonatút után, pedig ha valamit nagyon utálok, az a busz…

Nagykanizsa nekem maga a totális káosz, ezért miután megérkeztem oda vonattal, nem gyalogoltam át a 2-3 km-re levő buszállomásra, inkább mentem a helyi járattal. A rengeteg felbontás-lezárás miatt nehezen találtam volna oda gyalog, amúgy is rettentő fura nekem ez a város, nem volt kedvem benne kóvályogni a péntek délutáni csúcsban. A buszállomáson újabb kis kaland volt a számos, szinte egyszerre induló helyközi busz közül kiválasztani azt, amelyikkel eljuthatok a tervezett megindulási pontig (a múltkori kiszállásig), a petriventei elágazásig (Valkonyáig szinte lehetetlen küldetés lett volna). De sikerült, úgyhogy negyedóra zötykölődés után végre ott voltam – ahonnan már csak egy óra gyaloglás az erdészeti műúton, és máris újra a Kékre értem, kb. 2 km-re Valkonyától, pontosan oda, ahol az előző túra végén elhatároztam, nincs tovább. Ettem-ittam egy keveset, megnéztem a Szuloki-forrást (a rettentő aszály miatt ez is alig csepegett, de ez a kevés „víz” is annyira gusztustalan állagú volt, hogy inkább későbbre hagytam a tankolást). A nap egyre lejjebb ereszkedett; nekivágtam a domboknak.


1


Ezek a dombok csak 2-300 m magasak, de ezen a részen É-D futásúak, párhuzamosak egymással, a Kék pedig általában Ny-K irányban halad, vagyis pontosan merőlegesen a dombhátakra – kiadós kis hullámvasutazás volt ez a tikkasztó késő délutánban, völgy alja-domhát-völgy alja-dombhát… Helyenként tarvágás, majd kerítés színesítette a tájat. Azért 1-2 szarvast is láttam. Egy helyen pedig olyan mély por borította az utat, hogy valósággal sivatagban éreztem magam… Mire felértem az Obornaktól nyugatra húzódó dombhátra, már igencsak sűrűsödött a szürkület. Eddig is kutattam az alkalmas táborhelyet, de a szokásos dzsindzsa (vagy a környező magaslesek) miatt nem találtam szimpatikusat. A dombgerincen kereszteztem a S jelet, ez pontosan a K-re merőlegesen, északnak futott. Mivel a K itt lefele indult az obornaki mély völgybe, inkább a S mentén kezdtem el nézelődni, pár száz méterre a kereszteződéstől találtam is egy tisztább erdőrészt öreg fákkal, kevés aljnövényzettel. (Sajnos a keskeny dombhát miatt nem tudtam 30-40 m-nél messzebb menni a szekérúttól, mert elég hamar kezdődött a meredek lejtés). Mire megépítettem a ponyvamenedéket, teljesen besötétedett (egyszer elhúzott egy terepjáró a közeli úton, akkor gyorsan lekapcsoltam a fejlámpát). Megvacsoráztam, de még így sem volt túl késő, úgyhogy hátam egy vastag fának vetve olvastam még egy kicsit, közben hallgattam az erdő neszeit.

Kellemes, szinte nyárias éjszaka volt. Hálózsákot sem vittem, a poncsóbélésbe takaróztam. Nem is zavarta semmi a nyugalmamat néhány távolabbi lövésen kívül. Egyszer arra keltem fel, hogy kivilágosodott körülöttem az erdő – felkelt a Hold. Ugyan csak félhold volt, de olyan erővel világított… Jó korán keltem, úgyhogy mire igazán világosodni kezdett, 6 óra felé, már össze is pakoltam és nekivágtam a völgynek. Lefelé érezhetően hűlt az idő és a füvet is vastag harmat lepte be. A fenti meleg után itt még pulóvert is kellett húzni. A Kék nem tér be Obornakra, ebbe a kis „világvégi” zsákfaluba, de a temető mellett elmegy, és ha már arra jártam, meg is álltam mosakodni és inni az ottani csapnál. Ezután egy újabb meredek domboldal következett, amit pár éve tarra vágtak (ergo a jelzések is eltűntek), mostanra viszont benőtte a szokásos sűrű borzalom, ahol szerintem még az állatoknak is gondot okozhat a mozgás. Kissé bevágódott szekérutak hálózatában kerestem az utat Homokkomárom felé. Átkelve egy dombháton hamarosan a homokkomáromi szőlőhegyre értem. Az út nem ment be a pincék közé, az erdő peremén közelítettem meg a Mária-kegytemplomot. A templom a faluhoz képest elég nagy (akkora, hogy a szűkös hely és az épület mérete miatt nem is tudtam olyan fotót lőni, hogy látsszon rajta), a mellette álló sárga épületegyüttes pedig állítólag kolostor, egy kisebb csoport apáca él itt.


2


A leírás szerint az apácáktól lehet beszerezni a helyi pecsétet. A korai időpont miatt nem akartam zavarni őket; inkább csináltam egy fotót a helyszínről, aztán megreggeliztem. Nagyon kellemes, csendes hely volt. A faluba levezető utat fából faragott szobrok sora kísérte.


3


Lent megpróbálkoztam a kisboltban szerezni céges pecsétet, de a boltos közölte, hogy „szombaton nincs nála bélyegző”. A faluvégen lefényképezkedtem a névtáblával, ez lesz az igazolás ittjártamról. Itt már feltűnt, hogy valami készülőben van, mert a reggeli csendet irtózatos forgalom váltotta, az egyetlen bevezető úton (amin a Kék is megy kifelé) özönlöttek a faluba az autók, néha valósággal egymásba értek. Kifelé senki. Végül nem derült ki, mire volt ez a nagy jövés-menés, csak én kaptam frászt a kipufogógáztól meg a zajtól… Egy újabb dombon átkelve elértem Hosszúvölgyet, ennek szerencsére rögtön az első utcáján jobbra ott is hagyhattam a falut. Kisebb réten átkelve megérkeztem a Vaddisznós-kert nevű, több km2 kiterjedésű erdőbe. Egy bal kanyarnál villanypásztorral kombinált kerítés szegődött mellém, amin tábla hirdette, hogy vadászat miatt tilos ide belépni. Nem is volt hozzá kedvem… A jó karban levő erdészházzal szemben Erzsébet királyné emlékére ültetett fák állnak és egy kis, több mint 100 éves emlékkő.

Az út hamarosan kis töréssel DK-nek fordult, de az erdő igazából egész a széléig ugyanúgy nézett ki: töklapos terep, dzsindzsa, kerítés. Aztán áthaladtam Zsigárdmajoron, ahol a szokásos kép látható: szép porták mellett lakott vagy lakatlan romhalmazok. A telep közepén modern kori harangláb áll; persze nincs az a hangulata, mint az őrségi vagy göcseji társainak… De, bámulatos módon, harangja még nem esett áldozatul a „megélhetési bűnözők” színesfémgyűjtési tevékenységének.


4


A haranglábtól vezet keletnek Zsigárdmajor bekötőútja (makadámút). Hamarosan átkeltem a 74-es út új elkerülő szakaszán és a vasúton, majd be is értem Palin házai közé. A régi 74-esen, a falu főutcáján érdekes, modern stílusú templom áll, de zárva volt, csak az ablakán tudtam belesni. A templomkertben itt is található csap, csak gondosan leszerelték róla a tekerőt – a vízvételezés tehát elmaradt. Kissé távolabb, a Rózsa presszóban beszereztem a pecsétet (fura módon Palin-eh. a felirata, lehet, hogy régen a pár km-rel ezelőtt elhagyott erdészházban volt?) és ittam egy serkentő kólát. Szükség is volt az energiára, mert a falu széléről jó meredek út vitt fel az Öreg-Förhénc nevű szőlőhegyre. Jó meleg is volt mellé. Az egyik régi pince homlokzatán érdekes kis kompozíciót vettem észre, a lényeg a felirat


5


Épp zajlott a szüret, számos pincében folyt a munka (meg a must). Az utat szilva- és almafák szegélyezték, ahol még volt, szedtem egy kis útravaló gyümölcsöt. Saját, kedves kis kápolnája is van a szőlőhegynek.


6


A kápolnát elhagyva ismerős terepre érkeztem: évekkel ezelőtt (ha jól emlékszem, 2007-ben) jártunk erre Bézbóllal a Zala-Bakony-túrán, a nyugatra húzódó mély völgyből kaptattunk fel ide, Újudvar vasútállomásáról. Innentől kezdve egy darabig a már egyszer járt nyomon haladtam. A pincesor vége felé áll egy elég rossz állapotú ház, mellette antennák. Rádióamatőrök tanyája, az ablakon át egy csomó ketyerét is látni lehetett. Kissé odébb az erdőben egy bekerített telken még nagyobb antennák állnak (mellettük pedig méhkaptárak). Annak idején Bézból felmászott az egyikre fotózni. A budivá alakított telefonfülke is megvan még a kerítés szegletében  Tovább az akácosban átkeltem a Dalas-hegyen (mivel az út végig a viszonylag sima gerincen haladt északnak, ez csupán pár métert jelentett felfelé). Nagybakónak mellett az erdőből kiérve szemben megpillantottam a Pupi-hegyen álló hatalmas TV-adótornyot, látványa még sokáig elkísért. Szédítő magasságú, de nagyon vékony tű…


7


Vadul sütött a nap és meleg szél is fújt, a kulacsomból hamar eltüntettem a vizet. Kíváncsian vártam, hogy a mély szurdokban megbújó Árpád- (vagy Eszperantó-) forrás vajon „üzemel-e”, ebben a szezonban eddig csak kiszáradt vagy poshadt vizet adó forrásokkal-patakokkal találkoztam. Otthagyva a Pupi-hegy forró gerincét, némi ereszkedés után érkeztem le a Kőszikla-szurdokba a forráshoz. Pontosabban forrásokhoz, mert kettő van, két párhuzamos szurdokban. Az egyiknél egy helyi atyafi töltött meg épp több tucat, talicskával odahurcolt kannát, úgyhogy a másikhoz mentem. Kellemesen hűvös volt idelent, és a víz kristálytisztán, jéghidegen csobogott elő a földből. Feltankoltam, megettem egy almát, amit még a szőlőhegyről hoztam és szusszantam egyet.

Nagybakónaknak szerencsére csak a szélét kellett érinteni, később várt még rám épp elég aszfalt… A Bakónaki-patak hídja mellett északnak fordulva ki is jutottam a házak közül. A Kék régi nyomvonalára kecskefarm települt, az állatkák érdeklődve figyelték, ahogy a karámjuk miatt elterelt jelzést kerestem. Egy kiszáradt patakmeder mentén haladtam felfelé, egy régi major (?) romjainál jobbra fordulva pedig szembetaláltam magam a Cser-hát-heggyel. Ez megint „csak” egy domb, de rettentő meredek… Felkaptattam rá, majd ismét megálltam fújni egyet. Nem tudom, hogy a hőségtől vagy valami mástól-e, de most nem bírtam annyira a strapát… Szerencsére ezután a dombháton nem voltak nagy szintkülönbségek. A Merenyei-erdőbe beérve szinte rögtön elvesztettem a jelzést. Megint nem az egyértelműnek tűnő úton kellett volna haladni, erre csak 3-400 méter után jöttem rá. Na, vissza az erdőszélre. Kiderült, hogy a Kék jobbra „leugrott” az útról egy vadcsapás-szerű, alig látható ösvényre… Ezen leereszkedtem egy völgybe, ami még vadregényes is lett volna, mert hatalmas, öreg fák alkották itt az erdőt (szemben az eddig megszokottnak mondható akácos-csertölgyes dzsindzsással), de sajnos a hosszú szárazság miatt minden szín szörnyen kifakult, sehol semmi üdeség, csak némi fáradt zöld meg sokkal több fakó, poros barna…


8


A szurdok aljából meredek, horhos szerű úton kapaszkodtam ki az Öröm-hegy felé, időnként a mély avar és a belógó bokrok színesítették az élményt. Felérve a hegyre már csak elvadult szőlőket találtam és a hajdani pincéknek is már csak a helyeit (azokat is benőtte a bozót), meg egy vadászház-szerűséget (tornácán fatábla: „Vadászoknak, horgászoknak és egyéb nagy mesemondóknak fenntartott hely.”  ). Az egyik mellékútnál tábla hirdette, hogy vadászat miatt csak 9-16 óra között szabad az erdőben tartózkodni. Nem részletezném a szebbnél szebb gondolatokat, amiket ez a tábla előcsalt belőlem… A kék hamarosan eltért jobbra, de a pecsétért tovább kellett mennem a gerincen az öröm-hegyi kulcsosház felé. A hajdani szőlőknek már itt sincs nyoma, de a felnövekvő akácos felett helyenként még kilátás nyílt a párába vesző Balatonra.


9


A kulcsosháznál először egy nénivel találkoztam, akinek fogalma sem volt, mit keresek, de bent két bácsi fröccsözött, ők rögtön „vágták a témát”. Az MTSZ-pecsét mellé megkaptam a Nagykanizsai Postás Sportegyesület míves pecsétjét is. Meghívtak egy fröccsre, és még gombapörkölttel is megkínáltak volna, de ezt köszönettel elutasítottam, mert ha ilyen nehezet eszem ebédre, úgy belassulok, hogy sosem érek Zalakomárra… Pár perc pihenő után indultam is. Vissza a Kék elágazásához, itt megálltam egy csendes tiszteletadásra a Rockenbauer-kopjafánál. (Áll a közelben egy Szent Kristóf-dombormű is, kápolna-szerű kis építményben.)


10


Továbbhaladva az úton elég kellemetlen élmény ért: egy „nehézpáncélos csatahelikopter”, valami hatalmas, kemény fekete bogár pontosan az úton repült velem szemben, és az ütközéskor majdnem kiverte a fogamat. Kellett nekem nyitott szájjal venni a levegőt… Hamarosan délnek fordult az út, talaja pedig mély porra váltott. A Gesztenyeház után Zalaújlak felé fordult a jel (nyugatnak megint Nagybakónak, a kulcsosház kedvéért csekély másfél órás hurkot kellett leírni, biztos kevés volt a kilométer…). Szerencsére ide sem kellett bemenni. Itt még lehangolóbb volt az erdő, mintha tényleg kivesztek volna a színek a természetből a fakó zöld és a porbarna kivételével. A falu feletti szőlőhegyen kanyarogtam a perzselő napsütésben (és rúgva a mély port), míg végre be nem értem a legalább árnyat adó erdőbe. Újra kacskaringó következett, néhol érthetetlen kitérőkkel, majd a szánkópályánál elértem Zalakaros szélét. Itt még nem megy be a jel a városba, a szomszédos domboldalon közelíti azt. Hajdan itt is erdő lehetett, ma csak roppant lehangoló, visszabozótosodott tarvágás. Egy szörnyű meredek kaptató után viszont tényleg megérkeztem a városba. Mindenfelé drága villák, az utcán pedig egyre-másra kerültek el a lihegő versenybringások, rajtszámmal a hátukon. Úgy tűnik, őket is megszívatták a versenyrendezők és felzavarták erre a dombra… Azért errefelé is látszanak a válság jelei, a nyaralók közül jó páron csúfkodott „eladó” tábla, és a kisboltok, más üzlethelyiségek közül is sok zárva volt, vagy „kiadó”.

Itt elvileg a Tourinform-irodában van pecsét, de azért nem akartam kitérőt tenni, így a rettentő modern gyógy- és élményfürdőbe tértem be.


11


A fogadótérben a kinti hőség után szinte mellbe vágott a légkondi hűvöse. A pénztáros hölgy készségesen adta a céges bélyegzést, láthatólag nem először találkozott a kéréssel. A fürdő előtt rövid pihenőt tartottam (körülöttem papucsos-fürdőköpenyes üdülők grasszáltak), majd indultam a szakaszvégpont, Zalakomár felé. A térkép semmi jót nem ígért, egyenesen délnek, aztán Galamboknál keletnek szigorúan aszfalton vezet a jelzés Zalakomárra. Ehhez (és a vele járó forgalomhoz) nem volt kedvem, úgyhogy már korábban kinéztem a térképen egy rövidítési lehetőséget, elvileg pont ezt a derékszöget levágja egy régi szekérút a Behiák-dűlőn keresztül. Zalakaros déli peremén otthagytam a Kéket és egy romos lovarda, majd egy kiszáradófélben levő patak hídja után valahogy megtaláltam ezt az utat. Szélvédő erdősávban futott DK felé, és magyar szokás szerint háztartási szemét, valamint az elmaradhatatlan kibelezett hűtőszekrények szegélyezték. Átkelve egy aszfaltos, Kiskomáromra vezető úton az én utam is aszfaltra váltott, majd hamarosan nekivitt egy sorompónak, rajta vendégcsalogató felirat, belépni tilos, magánterület. Na persze. Kicsit lejjebb áll egy nagy ranch, ott már vaskapu is elzárja az utat, úgyhogy a kerítést nyugatról követve mentem tovább a szántáson a 7-es főút felé. A meleg nem akart alábbhagyni, én meg már a víztartalékom végét fogyasztottam. (Zalakaroson, mint minden „fejlett” településen, természetesen nem voltak köztéri csapok.) A ranch egész a 7-es útig húzódott, még saját kápolnája is volt a gazdasági épületek mellett…


12


A főúton átkelve eltűnt a térképen jelzett szekérút, ami elvileg levitt volna egész a zalakomári bekötőre, úgyhogy a mezőn bóklászva próbáltam valami alternatívát találni. Egy erdősávval övezett patakon átkelve lucernaföldre értem, e mögött már látszott a várt bekötőút és keletre Zalakomár. Nagyjából irányt tartva vágtam át a lucernán (legalább lepucolta a port a bakancsomról), aztán elértem a bekötőt. A vasútállomás pontosan Zalakomár délkeleti sarkán van, úgyhogy várt még rám pár kilométer a kellemes, olvadóban levő makadámúton. A falu sem volt épp szimpatikus. Nyomós kutat itt sem találtam, a faluszéli, viszonylag rendezett portákat beljebb sajnos „tezsvírváros” váltotta, a szokásos áldatlan állapotokkal. Iszonyat… Azt hittem, sosem érek a végére. Egy utolsó kanyar után aztán feltűnt a vasútállomás. Roppant kies hely ez is, igazi pusztulat (leszámítva a forgalmi iroda előtti betonládákban gondosan ápolt virágokat), bár még mindig nem a legrosszabb. Sajnos a vízcsapot itt is leszerelték. A mosdó kulcsa a pénztárban, de a pénztár csak a vonat érkezése előtt pár perccel nyit. A sínek mentén kissé távolabb kerestem egy alkalmas füves placcot a bokrok között, leterítettem a poncsómat, kipakoltam a cuccomat, hogy átöltözhessek és összepakoljak a vonatozáshoz. Közben kortyolgattam a megmaradt csekélyke lóhúgymeleg, poshadt vizemet. A szokásostól eltérő módon a szakaszvégponton nem kellett pecsétet begyűjteni, így a gabonaszállító koporsókocsik társaságában nyugodtan száradhattam, volt még szűk egy órám a vonatig. 10 perccel a kiírt idő előtt már összepakolva álltam. Előkerült a bakter is, és volt olyan kedves, hogy beengedett a forgalmi iroda csapjához feltankolni. Igazán kellemes volt a hűvös víz! Végül befutott a vonat, és az eddigi túrák során azt hiszem példa nélküli élményben lehetett részem: átszállás nélkül utazhattam hazáig!!!

Végiggondolva ezt a szakaszt, egész kellemes vidék volt. Ami zavart, az az aszfalt-túltengés volt az elején meg a végén, illetve az a rettentő szárazság, ami olyan fakóvá, „élettelenné” tette a tájat. (Sajnos ez utóbbi az egész idei évet végigkísérte.) Ez megint nem egy olyan „etno-túra” volt, mint az őrségi, úgyhogy hasonló kulturális élményekről nem tudok beszámolni, de azért érdekes volt. Főleg az észak-déli futású, párhuzamos dombvonulatok tették szokatlanná a többi szakaszhoz képest.

A zalakomári sorompón túl pedig már egy egészen ismeretlen világ, Belső-Somogy várt rám!

 

Hozzászólások
Keresés
Csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá. Jelentkezz be vagy regisztrálj!
bedeco |2013.02.15 15:52:12
Végigolvastalak
köszönöm.

BedeCo
tapír |2013.02.12 08:43:22
Én is jeleztem nekik, hogy a gombával kapcsolatban fenntartásaim vannak, de azt mondták, évtizedek óta gyűjtik és még senkit sem mérgeztek meg. Nem győztek meg
Szoktam figyelgetni az útról nyíló vadcsapásokat, de abban a dzsindzsában nemigen láttam. Az mondjuk tuti, hogy ott nem háborgatja őket senki, pláne az "ördögcérnával" is benőtt területeken!
Ami azt illeti, nekem sem ez a kedvenc a DDK által érintett tájak közül...
kontrra |2013.02.11 22:45:16
Köszi az újabb írást, bár most nem kaptam kedvet bejárni a vidéket, de erről nem te tehetsz.
Öregindián |2013.02.11 21:40:45
Hát ez megint strapás út volt.De innen a fotelből úgy gondolom, hogy már azért az "ÜDVÖZLEGYMÁRIJA" feliratért is megérte caplatni, az akkora kuriózum. Igencsak jól tetted, hogy a fröccs mellé nem fogadtad el a gombapörköltet. Néha kérdeztem falusiaktól: "az milyen gomba a kosarában?" "Hát tuggya, ez a jógomba" Ekkora "szakszerűséget" feltehetően csak a sokévi tapasztalat hitelesít, de én soha nem ennék, ha kínálnának belőle. Az áthatolhatatlan bozótosról, " ahol az állatoknak is gondot okoz a mozgás" csak annyit, hogy mi, vadászok " jó, vadtartó sűrűnek" nevezzük. A vad rajong az ilyen területekért, mert jól elrejtőzhet, nyugalmat talál,és időben el tud tűnni, ha netán valaki mégis megpróbál utat törni magának. Köszönet a beszámolódért!