|
Minden kezdet nehéz...
Matifu barátomhoz Felvidékre ritkán jutok el, ha eljutok, akkor meg ritkán történik olyan, hogy minden simán menjen  Természetesen most sem történt ez másként: fel kellett volna ismernünk egy értéket, meg kellett volna oldanunk jó pár nehézséget, kiélvezve a lehetőségeket, hogy ki tudjuk pihenni a feszültségeket, ami persze totál csődöt mondott, részben a túl sok Bechának köszönhetően A terv nem volt bonyolult: felmegyünk a Pozsálóra (Volovec), ott alszunk, másnap lejövünk és ennyi, örvendünk neki vala, hogy egy csodás helyen járhattunk.
A társaság tapasztalat ügyileg meglehetősen eltérő volt, talán ez adta a hétvége pikantériáját, hiszen a csapat fele házon kívül még nem nagyon aludt, az évszaknak megfelelő felszerelés hiánya is csak akkor derült ki, mikor szükséges lett volna... -pl. egy derékalj és hasonló hasznos holmi(k)-, de ezért vagyunk mi “túlélők”, hogy megoldjuk. Nos, kicsit előre rohantam, ezért lassítok és kezdem az elején.
Matifuval és Dokyval úgy terveztük, hogy összehozunk egy könnyed őszi túrát a Pozsálóra, arra a helyre, amit már évek óta emlegetnek nekem, hogy az egy szuper hely, oda el kell menni, de eddig még nem volt hozzá szerencsém. Szóltam egy helyi barátomnak, Jánosnak, hogy tartson velem, aki szívesen jött, de tapasztalata még nem nagyon volt... Kérdezte, hogy mit hozzon, én meg, mivel Jánossal 2 hétig együtt túráztam a nyáron, azt feltételeztem, hogy tudja mi a dörgés, ezért csak annyit mondtam, hogy a szokásos cuccokat, mert erdőben fogunk aludni. A pályaudvaron természetesen kiderült, hogy a szokásos cuccok Jánosnak egy 40 literes hátizsák, amibe egy váltócipőt hozott magával..., meg egy fényképezőt és egy sportújságot is Kérdeztem tőle, hogy polifoam? Hálózsák? Váltóruha? Mire annyi választ kaptam, hogy azt nem mondtam. Innentől kezdve alternatív üzemmódra váltottam és a “megoldani egy nehézséget” elv alapján Matifura hagyatkoztam, hátha Ő képes lesz úrrá lenni a helyzeten
Jó pár órás vonatozás, zötykölődés után sikeresen megérkeztünk Tornanádaskára (valószínűleg azért nem csatolták anno Csehszlovákiához, mert már nekik sem kellett [bocs a Tornanádaskaiaktól, de ezt a poént nem hagyhattam ki:]), ahol Matifu várt ránk, akivel közöltem a jó hírt, hogy János üresen jött. Matifu örvendett a hírnek vala, de sikerült egy retro (értsd: gyapjútöltetes) hálózsákot kerítenie Jánosnak polifoammal, így elkerülte a fagyhalált az ifjú titán, aki mellékesen életbiztosítási és egyéb biztosítási termékeket áraz egy biztosító cégnek, mint matematikus (konklúzió: attól még, hogy valaki egyetemet végzett, nem biztos, hogy működik benne a túlélési ösztön, és/hogy feltegye azt az egyszerű kérdést - hogyha az erdőben alszunk, akkor hideg lesz éjszaka?).
Matifu hamar felvitt minket Debrődre, ott az első éjszakát a Szent László réten töltöttük, igazi foteltúlélő körülmények között. Megcsináltuk a táborhelyünket, raktunk tüzet, beszélgettünk, hallgattuk a szarvasok bőgését és tanulmányoztuk a helyi flóra adottságait. Matifutól tudom, hogy a képen látható bogyó ehető (arra már nem emlékszem, hogy mi a növény neve), de csak a puhára érett termés fogyasztható ill. csak annak van jó íze. Pálinka is készíthető belőle:)
Másnap reggel még bemutatott Matifu nekünk egy-két ehető gombafajt, és azt is megtudtam, hogy a gyilkos galóca leghatásosabban úgy ismerhető fel, ha az egész tönkjét kiforgatjuk a földből.
A csapat többi tagjával Rozsnyón találkoztunk, de előtte még egy kis kultúrtörténeti kalandot is közbeiktattunk; meglátogattuk Krasznahorka várát
Doky, Kubo és Mirko Kassáról érkeztek, Kubo és Mirko szlovákok, egy szót sem tudnak magyarul, ill. csak annyit, hogy pi*a, k*rva anyád, bu*i vagyok, du*jál se**be és hasonlóakat, amikre a helyi magyarok megtanították Őket. Az irodalmi magyar nyelv szépségével sajnos szándékukban sem áll megismerkedni, de rajta vagyok az ügyön 
Rozsnyóból még kocsival mentünk egy keveset a hegy felé, majd leparkoltunk és útnak indultunk. A hangulat a nyelvi nehézségek ellenére végig nagyon jó volt. A teszkóban bevásárolt sör Km/l arányosan fogyott, Mirko hozott egy 1.5 literes ukrán sörkülönlegességet, aminek állítólag májkrémkonzerv íze volt... Én természetesen masszívan antialkoholista vagyok, így nem kóstoltam meg, de az elmondások alapján valóban olyan lehetett 
Az út meredek volt, végig csak felfelé mentünk. Az út végénél volt egy kis menedékház, csodálatos kilátással. Ott hosszasan megpihentünk, de a helyi társaság (vadászok) túl sokat öntöttek a garatra, és minket is próbáltak leitatni, de ellenálltunk nekik... Egy darabig
Mikor tovább kellett indulnunk, én már mozdulni is alig bírtam, hátamon a nagy zsákkal, meg a meredek lejtőn felkapaszkodni, nem volt egyszerű. A csúcsra érkezéskor már a gyors anyagcserémnek hála kijózanodtam. Odafenn 1300 akárhány méteren fantasztikus panoráma tárult elénk... Pózoltunk, fényképeztük a tájat, egymást, mindenki megitta a csúcssörét, csodáltuk a tájat, örvendtünk, hogy feljutottunk.
Kezdett sötétedni, így kiválasztottunk a csúcstól lefele úgy 100 méterre, egy kis tisztáson, egy jó táborhelyet. Én a BW ponchómból csináltam egy szuper menedéket, Matifu meg a ponyvájából. Doky, Mirko és Kubó közös hálóhelyen tervezték az éjszakázást egy ponyva alatt, Janinak meg kölcsön adtam az egy személyes sátramat. Doky hozott magával még egy függőágyat, amit kifeszített, de nem akart abban aludni az erdőben, ezért én úgy döntöttem, hogy abban alszom, de előtte még egy US ponchóból csináltam rá “tetőt”.
Leszállt az este, csillagos volt az égbolt, ropogott a tűz, készen volt a finom étel, ettünk, ittunk, beszélgettünk, viszonylag sokáig fenn voltunk. Éjfél körül feküdtünk le aludni. Én befeküdtem a függőágyba, de Kubo még megjegyezte (Doky fordított), hogy engem fog először megenni a medve, mert én alszom az erdőben Hehe, olyan sűrű volt a fenyőerdő, hogy menni alig lehetett benne, az is csoda volt, hogy a függőágyat ki lehetett feszíteni.
Kifejezetten rosszul voltam lefekvés után. Percenként kellett vizelnem és hányingerem is volt, így úgy döntöttem, hogy kifekszem a tisztásra aludni, mert ki a függőágyból meg be a függőágyba nem valami jó. Magam alá raktam a derékaljamat, behúztam a hálózsákom cipzárját és végre elaludtam. Álmomban megint én voltam a háremőr és az unatkozó... hoppá... arra ébredtem, hogy szakad az eső. Felfogni, hogy mi történt már csak reggel tudtam, mert kb. 2 másodperc alatt a függőágyban teremtem, még magam sem tudom hogyan. Egész éjjel szakadt az eső. Reggel természetesen én aludtam a legtovább, a többiek bőrig áztak. Matifu és én úsztuk meg csak szárazon. Az egész táborban csak 3 száraz hely volt. Matifu menedéke alatt, a BW ponchóm alatt, ami alá senki sem feküdt meg a függőágyam fölé feszített US poncho alatt:)
A tanulság egyértelmű volt mindenki számára: MINDIG ÚGY KELL KÉSZÜLNI, HOGY ESNI FOG. Ezt azt hiszem mindnyájan megtanultuk.
Reggel hamar összepakoltunk és leindultunk a hegyről. Összességében lehet, hogy nem volt nagy túra, de annyi biztos, rengeteget tapasztaltunk és hatalmas élményekkel lettünk gazdagabbak. Várom már az újabb felvidéki barangolást.
sumesz
|
Ez is bizonyítja, hogy az élet képes felülmúlni a legvadabb elképzeléseket is (lásd pl. matematikus "túlélő"