Szombaton kis késéssel ugyan, de nagyjából a terv szerint elindultunk, azonban az időjárás nem kedvezett a gyors autózásnak, így dél is elmúlt, mire Sztrecsnóba értünk. A város maga nem túl látványos, de a környezet festői - a Fátra elősejlő részei, a vár, a Vág egyenként is jól mutatnak, de együtt igazán impozáns látképben gyönyörködhetünk, már a városból is. Mivel a későbbi lehetőségek elég bizonytalanok voltak, megittunk egy nyugtató sört a helyi vendéglátó-ipari egységben, majd meglepően rövid készülődés után elindultunk. Szerencsére sumeszt sikerült lebeszélni a hótalp elpakolásáról, ami így a kocsiban maradt (ha nincs nagy hó, felesleges pluszsúly, ha mégis van, legalább együtt szívunk). A gyaloghídon átkelve egy rövid folyó melletti haladást követően az út emelkedni kezdett és ez így maradt a nap hátralévő részében. Szerencsére mikor elkezdtünk felfele baktatni, ezt még nem tudtuk, bár a sok felfele menet azért sejthető, ha az ember egy gerincre akar feljutni a hegység lábától. Ezen a részen bár volt hó, szerencsére nem volt akkora, hogy jelentősen megnehezítse a felfelé haladást. Pár kisebb pihenővel néhány óra alatt elértük az első menedékházat, mely egyben a nemzeti park határát is jelentette. Mivel kezdett sötétedni és a nemzeti parkban tilos kempingezni – amit információink szerint elég szigorúan is vesznek – elhatároztuk, hogy a menedékház környékén töltjük az éjszakát. Mindenesetre a megbeszélés helyét a menedékházba tettük, így teremtve komfortos körülményeket az agymunkához. A meleg, a tea és leves, meg a tűz melletti ruhaszárítási lehetőség mindenesetre pozitívan hatott a morálra. A házban elég sokan voltak, a pultos/mindenes gyerek persze nem beszélt semmilyen nyelvet a szlovákon kívül és kicsit csököttnek is tűnt, így sok kérdésünkre nem sikerült választ kapnunk. A térkép fölé hajolva próbáltunk valami tervet szőni másnapra és meglepődve vettük észre, hogy milyen kevés távot sikerült megtennünk aznap. Ennek fényében az eredeti terv, a Rozsutec elérése teljesíthetetlen küldetésnek tűnt a következő nap, azt meg már utazás közben megbeszéltük, hogy hétfőn már csak lefele megyünk, mivel nem lesz egyszerű visszajutni a kocsihoz. Hamar megszületett az új terv: cél a Nagy-Kriván és aztán majd meglátjuk, onnan még meddig tudunk eljutni és hol alszunk(ez a ház előtti információs tábla szerint öt órai menet).
Szakértők a menedékházban
Majd próbáltuk kitalálni, hol és hogy aludjunk. Kontra és sumesz hozott sátrat, csak értem aggódtak, mivel ponyvával érkeztem. Végül arra jutottunk, hogy kint alszunk, mégiscsak az MTP-ről jöttünk - vagy mi, így pár száz méterre a háztól éjszakáztunk. Szerencsére nem volt túl hideg, és erős szél sem, így az éjszaka viszonylagos nyugalomban telt.
A táborhely már elbontás után
Reggel, a korai kelés után a menedékházban megreggeliztünk, majd nekiindultunk az aznapi távnak, ami előzetesen nem tűnt túl megerőltetőnek. Ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna! Az út az elején itt is jó sokáig emelkedett, de gyorsan sikerült haladni ezen a szakaszon, kellemes hangulatban, beszélgetéssel teltek a kilométerek.
Pihenő
A néha kitisztuló időben egyre szebb táj tárult a szemünk elé, az út és a környezet is nagyon szép havas volt, még nem zavaróan, bár a kamásli már elkelt. Nem sok emberrel találkoztunk egész nap, ezen a szakaszon egy kellemes meglepetés ért, rumos teával kínált minket egy környékbeli turista, a szívességet pálinkával viszonoztuk.
Ilyen szép volt a kilátás
Közeledtünk utunk első jelentősebb tereptárgyához, a Kis-Krivánhoz és ahogy haladtunk a gerincen, egyre erősebb szélnek voltunk kitéve és a hó-átfúvások is mélyültek. A csúcs előtt a gerinc elfordult és teljesen kopár úton haladtunk, na itt kaptuk a szelet az arcunkba rendesen.
A gerincen izgalmasak az ösvények ilyenkor
Kapaszkodni kellett mindenbe, attól tartottam, le fog fújni a gerincről a szél, mindegyikünk próbálta az összes fedetlen testfelületét valamivel eltakarni, felmerült a visszafordulás gondolata is, de végül a továbbhaladás mellett döntöttünk. Itt már az ösvény nem volt látható, szerencsére valakik jártak előttünk, így legalább az irányt tudtuk tartani. Minden egyes takarás, szélárnyék egy ajándék volt a sorstól, ezen a szakaszon azon gondolkodtam, hogy amputálni kell az orromat fagyás miatt.
Szélárnyék
Kis-Kriván
Lassan azzal is szembesülnünk kellett, hogy világosban nem fogjuk elérni a Nagy-Krivánt, viszont nem volt sok választásunk, előtte nem volt más túraútvonal, menedékház sem. Nem tudom, a néhol kiírt menetidők nyáron mennyire fedik a valóságot, mindenesetre a mostani körülmények közt köszönőviszonyban sem álltak a valósággal (sőt, olyan is előfordult, ahol még több hátralévő menetidő volt egy táblán megadva, mint azon, amit fél órája hagytunk el). Lassan ránk esteledett, így a fejlámpák fényénél folytattuk utunkat, eléggé zombi-üzemmódban, Kontra ráadásul azzal borzolta a kedélyeket, hogy szerinte rossz irányba megyünk. Mindenesetre mély hó, jelzés sehol és az a rohadt kereszteződés, ahol az út elkerüli a Nagy-Krivánt (ekkor valamiért már nem terveztük, hogy felmegyünk rá) csak nem akart jönni. Előttünk csak levert karók, amik vagy a pirosat jelentik, vagy nem, meg pár nyom. Csak azért mentünk még, mert nem volt választásunk. Ezen a szakaszon már senki nem fényképezett - nem volt erőnk, haditudósítót meg nem vittünk magunkkal, így az események optikai rögzítése elmaradt. Szerencsére meglett a kereszteződés, és onnan már viszonylag közel volt az a nyereg (Snilovske Sedló), ahonnan mindkét irányban menedékház található. Mi természetesen a messzebb lévőt választottuk, mert bár kétszer olyan messzire írta, mint a másik házat, de az már a holnapi útirányunkba esett, így legalább hétfőn közelebb lesz a kocsi. Ideg- és izületfárasztó ereszkedés következett egy sípálya mellett több, mint egy órán keresztül, csak Kontra szökdécselt, mint egy zerge, mi Sumesszal estünk-keltünk a köves, havas lejtőn. Aztán már csak egy dombnyi mélységben a fények, már mindjárt ott vagyunk, és végre leérünk. „Sör-melegtea-melegleves-pálinka-mindegymilyensorrendben” - mantrázom már egy órája, hogy a fényeket közeledni látom. Lassan este nyolc, folyamatosan megyünk reggel óta, nem sok pihenőt engedélyeztünk magunknak. Lent egy tót atyafi, aki közli, hogy ez magánház, a menedék nincs nyitva. Mivan?! (Fáradt és döbbent vagyok örülni, hogy találkoztunk egy tóttal, aki tud és hajlandó velünk beszélni angolul.) Már órák óta arra gondolok a viccből: „Nyuszika, érezted már úgy, hogy ezt most aztán beszoptad?”, de most lesz aktuális igazán. A figura segítőkész egyébként, felhívja a menedékházasokat, de nem nyitnak ki. Körülnézünk, sehol semmi lehetőség az alvásra, ez egy sí-üdülőtelep, majdnem minden ház csendes. Szerencsére eszébe jut segítőnknek, hogy öt perc múlva indul az utolsó busz a faluba, gyorsan tájékozódunk tőle, hogy ott van szálláslehetőség is. Busz, falu, először kizavarnak a panzióból, aztán mégis meggondolják magukat és visszahívnak; nem egy luxus, de nem is drága, így itt alszunk. A sors kegyes hozzánk a végén, van konyha és a sztrapacska kifejezetten finom. A szobában a száraz ruha egy áldás, jót sztorizunk, utólag kiderül, mindenki a másikra várt, hogy javasolja a nagy szélben, forduljunk vissza. Így utólag már szerencsére, ez nem következett be. Hétfőn kis buszozás után egy rövid levezető gyaloglás a szomszéd faluból Sztrecsnóba. Sajnos az idő most sem elég tiszta a vár rendes fényképezéséhez, de legalább a kocsi sértetlenül áll ott, ahol hagytuk.
Sztercsnói vár és a Vág
Ha már fölfele is betértünk, még meglátogatjuk a kocsmát, Kontrával való szolidaritásképp csak kólázunk, teázunk. A hazaút a jobb időjárási viszonyok miatt hamarabb megvan, mint kifelé, így a tervezettnél előbb hazaérünk.
Most, pár nappal később az emlékek már szelídülnek, és a gerincen többször elmormolt „télen soha többé sehova” is kicsit távolinak tűnik.