Két nap a Hochschwabon
avagy ahol szakadék van, ott túlélés is van…
Amikor Kontra meghirdette a februári hótalpalást a Hochschwabra, a Bihar-túra képe lebegett előttem. Hatalmas hómezők a „világ tetején”, hosszú gyaloglás, nehéz zsákok és nagy hideg. Megterhelő túra, de a látvány mindenért kárpótol. Valahol ekkor már reménykedtem, hogy ezúttal még a havasoknál is vadregényesebb táj vár ránk. Ebben nem is kellett csalatkoznom, sőt…
De haladjunk sorjában
Már hétfőn este összegyűlt a triumvirátus (Hiperion, Kontra, Horka) Kontráéknál, hogy másnap még napfelkelte előtt elindulhassunk. Kontra először a hangulat fokozása érdekében mesélt pár sztorit halálos balesetekről és lavinákról, amik ezen a környéken történtek, aztán nekiálltunk útvonalat tervezni. Az ereszkedés általában problémásabb szokott lenni, mint a felkapaszkodás ezért úgy döntöttünk, hogy a keleti oldalról jutunk fel a fennsíkra -a térkép alapján ez ugyanis jóval meredekebbnek tűnt-, és a fennsík bebarangolása után a nyugati oldal valamivel lankásabb ösvényén jövünk le. A négy naposra tervezett túrába elvileg az Ebenstein meghódítása is belefért volna, de arra jutottunk, hogy ezt majd a túra közben tervezzük meg a fenti viszonyok (/haladási sebességünk) ismeretében. Hiperion mindenkinek külön kinyomtatta a megfelelő térképszeleteket és két GPS-t is vittünk, így ha az egyiket tulajdonosával együtt el is ragadná a jeti, a többieknek továbbra sem kellene tartani a ködtől. Jól feltankoltunk benzinnel (Hiperion esbitet, és „konzerves” alkohol pasztát hozott), majd a mindenre felkészült emberek nyugalmával hajtottuk álomra a fejünket.
Kedden 4 órakor keltünk, 5-re már az autóban voltunk, és 9 órára a hegy alatti parkolóba is értünk. Gyorsan beöltöztünk és nekivágtunk a hegynek. A parkolótól nem messze egy rozsdás, megviselt emlékkeresztet találtunk, amit felirata szerint a napóleoni háborúk végén állítottak egy közeli csúcsra, de nemrég egy lavina lehozta a völgybe… Elhessegettük a -tegnapi rémtörténetek nyomán- felsejlő rossz érzéseinket, és vidámkodva indultunk tovább a behavazott fenyvesben.
A Trawies-patakon átkelve az ösvény egyre jobban emelkedett, a hóréteg pedig, egyre vastagodott a talpunk alatt. A kabátok (nemsokára a pulcsik is) gyorsan lekerültek, és ingujjban folytattuk utunkat felfelé. Én egész jól viseltem a kaptatót, de Kontráék le-lemaradoztak. Eleinte ezt egyszerűen földöntúli állóképességemnek tulajdonítottam, de lassacskán kezdett bennem derengeni a gyanú, hogy nem egészen egységes a csapat teherelosztása. Egy pihenőnél aztán megemeltem Kontra zsákját, saccra másfél-kétszer olyan nehéz volt, mint az enyém. Ekkor a közteherviselés szellemében átszereltük a sátrat az én zsákomra. Ez nem volt persze egy túl nagy súly, de ahhoz azért elég volt, hogy a kaptató hátralévő részén letörölje az elégedett mosolyt az arcomról. (Úgy terveztük, hogy az éjszakákat hómenedékben töltjük, de mi Kontrával azért egy biztonsági sátrat is hoztunk. Hiperion viszont komolyan vette az eredeti elhatározást, ezért ő csak egy lavina lapátot hozott menedékként… ) Menetközben az is felmerült bennünk,hogy ha felérünk a csúcsra, egyszerűen leülünk és hívjuk a mentőhelikoptert, hogy vigyenek le, a biztosító úgyis fizeti... Már az olyan, külsérelmi nyomok nélküli (egy helikopterút alatt elmúló) sérüléseket vettük lajstromba, amik alkalmasak lehetnek az érveléshez a biztosítónál, amikor beértünk a sunyifenyők közé. Itt teljesen eltűntek a nyomok előlünk, mindössze két túrasí nyoma maradt meg az ösvényen, ezeken baktattunk a végeérhetetlen szerpentineken felfelé.
Egy idő után a hegyoldal már olyan meredek lett, hogy nem csak a kifulladás miatt kellett lépten-nyomon megállnunk, de azért is, hogy egy talpalatnyi felületet találjunk magunknak, amit biztonságosan megléphetünk.
Ez a mély hóban, nehéz zsákokkal fölöttébb kellemetlen dolog tud lenni. Kontra itt kölcsönadta az egyik túrabotját, ami az ilyen terepen tényleg nagy hasznára válik az embernek. Menet közben előkerültek a zergék is. Nem mutattak különösebb érdeklődést irántunk, igaz, az adott körülmények között ez kölcsönös volt.
Az időjárás szerencsére kegyes volt hozzánk, ugyan borult volt az ég, de se csapadék, se szél nem volt. Hideg sem, bár ez aligha zavart volna minket. A csapat nagy részéről úgyis ömlött az izzadság, rajtam már csak egy vékony, feltűrt ujjú póló volt. Azért a megpróbáltatások ellenére vidám volt a társaság, és bőszen bámultuk a babonázó bérceket. Vadregényességből nem volt hiány, és ezt egyelőre élveztük is.
Már jócskán benne jártunk a napban, mire felverekedtük magunkat egy nyeregbe, aminek az egyik oldalát egy hatalmas sziklafal alkotta. Ez vagy 20 méterrel túlnyúlt a nyergen (bár oldalról ívesen át lehetett rajta jutni), de lefelé is folytatódott, ugyanis a nyereg közepén elég tekintélyes szakadékban végződött. Én az utat jobbra sejtettem, de az előttünk haladó sí nyomok balra kerültek, átvágva a szakadék fölött. Ez meglepett, már csak azért is, mert a 30 fokos lejtőn az alattad elnyúló sziklafallal párhuzamosan haladva egy megcsúszás egyenesen a szakadékba zuhanást jelentette volna.
Elkezdtem hát bóklászni, hogy kiderítsem a síelők mentek-e alternatív útvonalon, vagy én emlékszem rosszul a térképre. Meg aztán az is érdekelt, milyen mély is a szakadék… Úgyhogy bele akartam nézni, de bárhogy is közeledtem a széléhez az alja még mindig nem látszott. Egyszer oldalra nézve a perem egy kanyarulatában észrevettem, hogy 20 méterre mellettem a perem lényegében egy hópárkány, és nincs alatta semmi… Nem igazán akartam belegondolni, hogy vajon alattam hasonló-e a helyzet, inkább gyorsan visszahátráltam. Közben Hiperionék is felértek, és arra jutottunk, hogy a nyomokat követve átvágunk a szakadék fölött. Ez igazából félelmetesebb művelet volt, mint amennyire veszélyes. Egy idő után rájöttem, hogy itt valóban használ a struccpolitika. Ne nézz le, és próbáld meg elfelejteni, hogy hol vagy. Egyébként a hó állaga itt viszonylag jó volt, a lépések biztosan tartották az embert, és a szakasz sem volt több 40 méternél. Összesen 4-5 méter lehetett, ahol keményebb volt a hó, és lépés előtt bakanccsal kellett „lépcsőt” rugdosni bele. (Azért itt már komolyan hálás voltam Kontrának a túrabotért.)
A szakadékot magunk mögött hagyva, megkönnyebbülten haladtunk tovább, az enyhén emelkedő hegyoldalban. Az már egyértelművé vált, hogy az eredeti tervünket, miszerint a fennsíkon táborozunk, nem tudjuk tartani, így abban egyeztünk meg, hogy a fennsíkra vezető ösvény aljában vészeljük át az éjszakát. Ehhez még egy nyergen kellett felhágnunk, és utána egy völgybe leereszkednünk. Ez már semmiség! -tüzeltem a csapatot; kevesebb, mint másfél km út, 30-40 perc, és ott vagyunk. Hiperion itt felcsatolta a hótalpat, mi inkább lábszárközépig gázoltunk a hóban, mert úgy gondoltuk, hogy a völgybe való leereszkedéskor úgyis le kéne vennünk újra. Az újabb nyergen fent is voltunk rövidesen, a köd váratlanul felszállt, és a fejünk felett lemenő nap fényében fürdött a Hochschwab hatalmas tömege. Lélegzetelállító látványt nyújtott. Az előttünk elterülő völgy azonban félelmetesnek látszott. Egész pontosan az alja nem is látszott, bármennyire is merészkedtünk ki a szélére, olybá tűnt mintha egy -a korábbihoz hasonló- függőleges sziklafal lenne alattunk. Azt tudtuk, hogy a turistaút valahol itt megy le a völgybe, de hogy pontosan hol, azt nem. A jelzéseket a mélyen a hó alatt lévő kövekre festették, és innen már a sí nyomok is visszafordultak délnek, a Karlhochkogel felé. Jobb híján elindultunk a völgy peremén, valami lankásabb utat keresve. Közben felerősödött a szél és hóesés kezdődött. Besötétedett. Feladtuk a lejutás gondolatát és visszakecmeregtünk a nyeregbe sátrat verni. Ekkorra ugyanis elpárolgott belőlünk a felfedezés és alkotás izgalma, így sutba dobtuk a hómenedék magasztos eszméjét. Legalábbis én és Kontra, Hiperion a sötétséggel párosuló jeges szélben is lapátot ragadott… igaz nem is nagyon volt más választása. Azért mi is rendes kubikus munkát végeztünk. Kb. 30 centire beástuk a sátrat a hóba, és a kitermelt anyagot sáncként feltornyoztuk félkörben, hogy a széltől védjen. Így végül csak a sátor teteje lógott ki a védműveink mögül. Hiperion először ásott egy formás kis sírgödröt, majd annak a falában (a falra merőlegesen) egy járatot fúrt. Ez a járat lett volna végül maga a menedék, az egyre erősödő szélben viszont Hiperionnak egyre gyakrabban kellett megállnia a munkában, hogy az ujjait melengesse, mert azok a kesztyűben is elfagytak. Ezért felajánlottam a ponyvámat, amit a sírgödör fölé kifeszítve annak a szélességével meg lehetett növelni a vájat hosszát. Végül a ponyvát nem is használta, de mellkastól felfelé a gödör alján feküdt, mellkastól lefelé meg a gödörre merőleges vájatban. Közvetlen felülről nézve kb. úgy festhetett, mint a félig feltárt Ötzi. Nagy szerencse, hogy azon az éjszakán nem járt arra egyetlen önjelölt régész sem, mert még teljesen kiásta volna Hiperiont, a nagy nehezen kiépített szállásáról. Az éjszaka eleinte hideg volt, és elég erős széllökések cibálták a sátrunk tetejét, de hajnaltájra a szél is elállt és a sátor is jól bemelegedett.
Szerdán reggel hétkor keltünk. Épp, amikor a nap kibukkant a hegyek csúcsa mögött
Tőlünk száz méterre a Hochschwab magasodott, előttünk pedig, a Dullwitz völgy kígyózott hosszan, hatalmas havas hegycsúcsokkal övezve. Teljes szélcsend, tökéletes csönd, szikrázó napsütés. Mégiscsak megérte felmászni ide…
Gyors bámészkodás, fényképezgetés aztán táborbontás, cókmókolás, és irány megint neki a völgynek. Ezúttal fényes nappal könnyebben meg kell találnunk a levezető utat. Néztük a térképet, a GPS-eket, szemlélődtünk a peremről, elmélkedtünk, de nem nagyon látszott jó megoldás. Végül elindultunk ismét a völgy pereme mentén, hogy a leglankásabb részt megtaláljuk. Hiperion felcsatolta a hágóvasát és úttörőként nyomult előre. Nemsokára hátra is kiáltott, hogy talált egy póznát, aminek az utat kell jelölnie. Nagyon fellelkesedtem és elindultam a nyomain. A völgyfal nagyon meredek volt, mi pedig a peremmel párhuzamosan haladva, lassacskán ereszkedtünk lefelé. Alattunk 200 méter szint, és egy szinte függőleges lejtő. (Itt már imába foglaltam Kontra nevét a túrabotért.) A legnagyobb gond a hó minősége volt. Néhol vastag, puha réteg volt, ami megtaposva feltorlódott a bakancs alatt valamelyest biztonságos támaszt nyújtva, máshol azonban teljesen eljegesedett és bakanccsal is csak minimális peremeket lehetett rugdosni bele. Minden lépést egy perces előkészítő munka előzött meg. És a jeges és kevésbé jeges szakaszok szinte tízméterenként váltogatták egymást. Egyszer a nyomokat követve egy méteres lyukat találtam, ahol Hiperion alatt beszakadt a hó, mert alatta egy mély hasadék volt, máskor, ha nem lettek volna előttem a hágóvas nyomai, egyáltalán nem tudtam volna tovább lépni. Itt is jó lett volna alkalmazni a struccpolitikát és rövid szakaszokon be is vált, de időről időre át kellett tekinteni az előttünk álló szakaszt, hogy nehogy a vesztünkbe meneteljünk. (Annál is inkább, mert amit még Hip esetleg teljesíthetőnek is talál, az számunkra hágóvas nélkül könnyen lehetett megoldhatatlan szakasz. Egyébként, amikor őt kérdezgettem, hogy szerinte mennyire biztonságos itt a völgybe jutni, ő sem tűnt túl magabiztosnak.) Végül egy hajlat után, amikor megláttam, hogy az előttem lévő rész még meredekebb, mint a korábbiak, végképp elszállt minden bátorságom. Üvöltöttem az élharcosnak, aki már vagy jó húsz méterrel alattam botladozott a saját maga által kialakított szerpentinen, hogy forduljunk vissza, mert pórul fogunk járni. Nem kellett sokat győzködni. Megfordultunk -bár ez korántsem volt olyan egyszerű, mint elsőre hangzik- és elkezdtünk visszafelé kapaszkodni a saját nyomainkon. Csigalassúsággal haladtunk, minden lépést megfontolva (a tízen-x kilós zsákok se sokat lendítenek ilyenkor az ember egyensúlyérzékén). Nem látszott értelme visszamenni a nyeregbe, ezért a felettünk lévő gerincre próbáltunk visszakapaszkodni. Visszafelé menet mondtam a szembe jövő Kontrának, hogy „ezt én Önnek nem ajánlom!”, és az enyhe ereszkedésből inkább váltsunk át enyhe emelkedésbe. Még mielőtt azt hinné a nyájas olvasó, hogy innentől már könnyen ment a dolog, hát nem! Életem egyik legszörnyűbb félórája volt ez a kapaszkodás. Itt már olyan gyakori volt az eljegesedett hóréteg, hogy többször találtam magam olyan helyzetben, hogy csak a jégbe szúrt túrabot tartott ott a völgyfalon. Ilyenkor ugye egyhelyben állni még csak lehet, esetleg lépni egyet előre, de ahogy kihúzod a botot a jégből, egyből elkezdesz csúszni. Itt már a struccpolitika is kudarcot vallott, mert nem lehetett olyan helyre nézni, ami ne lett volna elkeserítően félelmetes. Végül csak felverekedtük magunkat egy sík platóra, és lelkileg összetörten ültünk le pihegni. Bár a szikrázó napsütésben tündöklő táj gyorsan fényképező csattogtatásra ingerelte Kontrát. Lassan feltűnt Hiperion is a völgy peremén.
Gyorsan számba vettük a lehetőségeinket. Az egyértelmű volt, hogy a völgybe nem tudunk lejutni, hiszen a póznák, és a gps alapján pontosan rajta voltunk az úton, az azonban csak nyáron járható, ezt mostanra felértük ésszel. Így tehát ebből az irányból nem mászhatjuk meg a Hochschwabot, nem maradt más hátra, mint visszatérni a hegy alá és a nyugati oldalról felmenni.
A lefelé útnál nem akartunk a már bejárt úton visszaereszkedni, ezért egy síutat követve a Karlhochkogelen keresztül terveztünk lejutni déli irányba a parkolóhoz. Rövidesen meg is pillantottuk a csúcskeresztet, és némiképp megnyugodva baktattunk felé. Közben vége lett a szép időnek. Az Úr adta, az Úr elvette, ahogy mondani szokás. A magashegyekben nagyon gyorsan meg tud változni az időjárás, itt ezt többször is megtapasztaltuk. Egy alkalommal például szikrázó napsütés volt, és sehol egy felhő vagy ködfolt a láthatáron. Hiperionnal megálltunk térképet böngészni, és ahogy felnéztünk kb. 15 másodperc múlva, szinte semmit nem lehetett látni, mindent beborított a köd. No itt is kb. ilyesmi történt. Megálltam és összevártuk egymást, hogy mindenki látótávolságon belül legyen (4-5 m), aztán tovább baktattunk az egyre erősödő szélben. Itt már csak a gps-ekre hagyatkoztunk. Néha a köd pillanatok alatt felszállt és gyermeteg feladatnak tűnt a kitűzött csúcs elérése, aztán fél perc múlva újra minden ködbe borult és kezdődött újra a bolyongás. Ekkor került valahogy szóba az ősi dakota közmondás, miszerint „ahol kés van, ott túlélés is van”. Ezt próbáltuk az adott helyzetre aktualizálni, a kés helyére ködöt, szakadékot, kis műhold lefedettséget, zergét, stb… illesztve. Végül többszöri térkép tanulmányozás után arra jutottunk, hogy az előttünk álló síút valószínűleg durvább lesz, mint az, amin ide jöttünk, így a járt utat a járatlanért… elv alapján, mégis a saját nyomainkon megyünk vissza a hegy aljába. Nem volt könnyű feladat ilyen ködben, de a technológiának hála sikeresen abszolváltuk. A korábbi kalandok hatására megemelkedett ingerküszöbünknek hála, nem tűnt különösebben kalandosnak a lejutás. Hosszasan meneteltünk jó tempóban. Végül, ahogy közeledtünk a parkolóhoz, elhatároztuk Kontrával -Hiperion közben kicsit leszakadt-, hogy egy utunkba eső kellemes kis réten táborozunk le. Ahhoz már késő volt, hogy a másik irányból még aznap nekivágjunk újra a Hochschwabnak, így itt kellemesen főzőcskézve (vízkészleteink amúgy is fogyóban voltak), és hókunyhót építve kívántuk eltölteni a délután visszalevő részét. A hátralévő két nap még éppen elégnek ígérkezett a csúcs meghódítására. Ekkor már jó ideje üldögéltünk a kis réten, és kezdett gyanús lenni, hogy Hiperion így leszakadt. Végül bedöcögött és közölte, hogy sajnos bedöglött a térde. Korábban is tudtuk, hogy panaszai vannak rá, de egész eddig nem volt vele komoly baja. Derekasan állta a sarat, de ezt az 1000m süllyedést már nem bírta. Hip. felajánlotta ugyan, hogy megvár minket, amíg mi másnap felmegyünk a csúcsra, de nem akartuk két nap parkolóban veszteglésre kárhoztatni, így arra jutottunk, hogy a Hochschwabot jövőre halasztjuk, és másnap reggel hazaindulunk.
Estére azért még szépen összehánytunk egy emberes kis hókunyhót, és tesztelgettük Hiperion alkohol zseléjét. Aztán egyszer csak Hiperion előállt azzal, hogy inkább aznap éjszaka vezetné le a haza utat, úgyhogy menjünk le még aznap. Na ekkor már sötétedett. Kontra lebontotta a sátrát, mi magára hagytuk a kis ékszerdoboz hókunyhónkat, és némi cihelődés után lebaktattunk a hegyről. Este 11-re már itthon is voltunk. (Bár Hipre még várt egy 130 km hazáig.)
Végeredményben annak ellenére, hogy ilyen szomorúan megrövidült a túra, nagy élmény volt, és csodálatos helyeken jártunk. A sok kedélyborzoló meredélyért pedig, bőven kárpótolt a 2000 méteren átélt napkelte. Ami pedig a csúcs meghódítását illeti: ami késik, nem múlik…
|