Bár többnyire az utókor szokta valamely esemény-sorozat sorszámozását elkészíteni, de én most megelőlegezem, hogy ez a túra csak az első volt ezen az útvonalon, mivel már tervbe van véve a következő télen a javított változat, majd kiderül, hogy miért. Idáig gondolkodtam, hogy ? engedve a dolgozó, és tanuló tömegek nyomásának -, megírjam-e ezt a beszámolót - mert most nem egy hősi eposz következik, melyben a kőkemény MTP-sek leigázzák a Bihar-hegységet, és szolgálatuk alá rendelik a természet erőit - de aztán hagytam magam rábeszélni.
Megpróbálom az én szemszögemből leírni az eseményeket, melyek nem vetnek ránk mindig jó fényt, remélem, a résztvevők közül senki sem sértődik meg. A tanulságokat mindenki vonja le maga, végül is ez az alapvető célja beszámolómnak. 2006. szeptemberében tettünk egy túrát Havasrogozból, a Vigyázón át, a Bihar-gerinc jelentős részének bejárásával, egészen a Virtop (Bihar)-hágóig, Stevekével, tibierdrollel, és Ákos fiammal. Már akkor megérlelődött bennem a terv, bejárni a gerincet téli körülmények között.
A terv idén február 2.-án elindult a megvalósulás útján.
Szombat reggel Kölyök begyűjtötte kocsijával az útba eső társainkat, Horkát, Szilvát, majd beállítottak hozzánk, ahonnan némi kávézás után, kellemes, napsütéses időben elindultunk Biharfüred (Stana de Vale) felé.
Hónak nyoma sem volt egészen addig, amíg meg nem láttuk a távolban a Bihar-gerincet, túránk fő célját. Akkor már kezdtünk megnyugodni, nem fogjuk a hátunkon cipelni a hótalpakat. A hegyoldalak feketék voltak ugyan, de a gerincen hó volt, bár hogy mennyi, azt persze nem tudtuk. Az előző napokban hiába próbáltam kideríteni, van-e egyáltalán, és ha igen, mekkora a hó a gerincen, de még a vigyázói meteorológiai állomás se jelezte.
Ahogy autónk kapaszkodott fel a szerpentinen, egyre több lett a hó, de nem volt összefüggő hótakaró, míg el nem érkeztünk egy hágószerűségbe, ahol hirtelen megváltozott a táj, mindent vastag hótakaró fedett, az út két oldalán hótorlaszokat építettek a kotrógépek.
Na, nem fogunk itt sárban tocsogni! Rövidesen megérkeztünk Biharfüredre, ami egy kis üdülőtelepnek látszó falu, nagy hegyekkel körülvéve.
Meglepően nagy élet volt a környéken, terepjárók, motoros szánok, quad-ok alig fértek el egymástól, és a gyalogosoktól a keskeny utakon. Ekkor már sötétedett, daraszerűség, majd később az összes általam ismert csapadékféle (kivéve az esőt) képviseltette magát a légtérben, pár perces váltásokkal. Leparkoltunk egy szálloda parkolójában, majd Kölyök elment a híres Izvorul Minurinulhoz, (vagy valami hasonlóhoz, a környéken minden erről van elnevezve, mindenhová ki van írva), ami egy hatalmas, bővizű forrás, ocsmányan kiépítve. Legnagyobb meglepetésére a forrásból csak pénzért lehetett vizet venni a kulacsba. Azért van itt fejlődés!
Nagy nehezen összekészültünk, megindultunk felfelé a hegyen. Közben sötét lett, hideg, és folyton esett valami. Hosszasan mentünk felfelé egy keskeny, jelzett úton, melyet jól kijártak a motoros szánok. Kölyök felrakta a fókát túralécére, számomra meglepően egész meredek szakaszokon is fel tudott vele jönni. Mire kiértünk a fenyőerdőből, leszállt a köd, egy nagy, kopár hómezőn találtuk magunkat, esett a hó, és a szél is feltámadt.
Némi tájolás után szerencsére megtaláltuk a vaksötétben a környék egyetlen útjelzőjét, ennek segítségével megindultunk felfelé a hómezőn a gerinc irányába.
Nem akartunk a viharos hegytetőn éjszakázni, ezért kerestünk egy vízszintes, és szélárnyékos helyet egy erdőszélen, ahol már 60-80 cm-es hótakaró volt. Igen nehéz volt hótalp nélkül közlekedni, volt, aki már beüzemelte.
Szilva és Kölyök sátrai öntartók voltak, az enyém sajnos nem, a mély hóban a cövekek nem tartottak volna semmit, (ki sem csomagoltam őket), síbotjaimmal és szerencsére tartalékba elhozott sátorrúdjaimmal próbáltam inkább kevesebb, mint több sikerrel kifeszíteni a sátrunkat. Ennek, meg az erős hóesésnek meg is lett az eredménye, a csomagtér teteje, amiről nem vertük le folyamatosan a havat, reggelre majdnem a földig ért.
(Utólag eszembe jutott egy jónak tűnő módszer: üres PETpalackot, amit úgyis cipelünk magunkkal (az összes hulladékot, amit csináltunk, lehoztuk a hegyről, kicsit túl is lőve a célon, visszahoztuk Magyarországra, és otthon dobtuk ki a szemetünket.) megtöltünk hóval, és rákötve a sátorkötelet, beássuk a hóba.)
Dacára az éjjeli szörnyű időnek, vasárnap reggel gyönyörű időre ébredtünk. Napsütés, kék ég, havas hegyek, jó társaság? mi kell még?
Hát a motoros szánok biztos nem, pedig azokból volt bőven, csapatostul száguldoztak fel-alá az egész nap folyamán tőlünk pár lépésre. Sikerült elérniük, hogy 1400-1500 m magasban, egy gyönyörű hegyen teli tüdővel szívjuk be a benzingőzt. Ráadásul többnyire magyarok voltak.
A sátorból való kibújást követően megindult a szokásos reggeli rutin, WC, reggeli készítés, tisztálkodás? Ja , ez utóbbi valahogy kimaradt ebből a 4 napból. Több embert ismerek, akik le sem vették ruháikat az egész túra alatt, alváshoz viszont felvettek még valamit.
Beizzítottuk a benzinfőzőket, készültek a teák a hóból, ekkor derült ki, hogy Szilva nem hozott magával vizet, úgy gondolta, hogy majd havat olvaszt, napközben meg havat eszik, ami nem vált be, estére már jól ki volt száradva.
Horka szintén a hóból akarta vízszükségletét fedezni, (bár nála volt némi víz), ráadásul neki benzinfőzője se volt, de a nagyobbik baj, hogy benzinje sem, amivel fedezte volna sajátcélú hó olvasztását. (Én mondtam neki, hogy főzőt ne hozzon, mert 3 elég 5 embernek, de sajnos elfelejtettem hozzátenni, hogy azért benzint hozzon.)
Ezeknek aztán a túra végkifejlete szempontjából fontos következménye lett.
Én nem akartam hó olvasztásra pazarolni az időt, és energiát, ezért 5 l folyadékot vittem magammal az 1 l benzinen kívül. Ákos fiam 4.5 l vizet hozott, ami 4 napra elég volt, de ha tovább maradunk, neki is maradt volna a hó olvasztás.
Tíz órára sikerült összepakolni, és jókedvűen indultunk neki a meredek hegyoldalnak, csak a mellettünk száguldozó szánok adtak okot a bosszankodásra.
Ahogy emelkedtünk, a táj percről-percre elképesztőbb lett, köszönhetően a fantasztikus felhőzetnek, és a mindjobban kitárulkozó panorámának.
A Mezőhavas aljába értünk, itt Kölyök, el akarván kerülni a csúcsra való felmászást, ?rövidített?, és Szilvát elcsábítva jobbról meg akarta kerülni a dombot. Nem volt jó ötlet.
Mi, többiek pár perc alatt felértünk a Mezőhavasra, és ott pihentünk, amíg egyszer csak megjelent Szilva a hegyoldalban.
Elmondta, hogy nagyon meredekké vált a hegyoldal, ő inkább feljött, de Kölyök lement egy völgy irányába, síléccel a lábán. Vártunk, vártunk, Kölyköt sehol nem láttuk, így lementünk a csúcsról egy nyeregbe, ahová érkeznie kellett.
A nyeregben tovább vártunk, nagy sokára meg is jött, de nagyon ki volt fáradva, elhagyta az ereje. Mondta, ha nem javul az állapota, visszafordul. Ez aztán rövidesen megtörtént, egy meredek kaptatón már csak cucc nélkül jött fel, elmondta, hogy jó ideje már csak 2-3 órát alszik naponta, nincs jó állapotban, visszamegy Biharfüredre, azután elénk jön a vigyázói turistaházhoz. (Persze a Vigyázó aljáig autóval megy.) Kicserélték sátraikat Szilvával, (sajnos, a benzint elfelejtettük elvenni tőle), aztán elbúcsúztunk, lelkére kötve, hogy ne térjen le az útról, ahol a szánkósok járnak, ha esetleg valami gondja van, tud tőlük segítséget kérni. (Legalább valami hasznuk is legyen.)
Még aznap lesíelt Biharfüredre, és másnap átment a Vigyázó tövébe, de ezt mi csak később tudtuk meg. Sajnos térerő híján legközelebb csak kedden tudtunk egymással beszélni, bár szerencsére hétfőn kaptunk tőle egy sms-t, hogy rendben leért Biharfüredre, úgyhogy megnyugodtunk, túlélte a visszautat.
Innen már a főgerinc átlagosan 1500-1600 m magasban lévő, fennsík jellegű szakaszán mentünk hótalpainkon, hatalmas, széles hómezőn, melyet ?dombok? szegélyeztek.
Pár "dombot", vagyis csúcsot elhagyva már elvesztettük a fonalat, mert az 50 m-es szintvonalakkal ellátott térkép nem sok segítséget nyújtott, jelzések nem voltak, semmilyen támpont nem volt annak kiderítésére, pontosan hol is vagyunk.
Egy kisebb csúcsról megpillantottuk a távolban a Nagy-Bihar TV-antennával felszerelt csúcsát, ahol tavaly májusban Bedecoval és Szilvával már jártunk.
Kezdett kiütközni rajtunk a fáradtság, egész nap 20-25 kg-os zsákokkal gyalogolni le-föl a hómezőn embert próbáló feladat.
A pár centis, éjszaka hullott hó alatt néhol jégréteg volt, itt könnyű volt járni, máskor mély
porhóban, a törpefenyők tetején jártunk, a hótalpak ellenére sokszor besüllyedtünk, ami sok erőt kivett belőlünk.
Rövidesen kezdett alkonyodni, az égen és a havon fantasztikus színek jelentek meg, rohamosan hűlt a levegő, táborhely után kellett nézni.
Már erősen sötétedett, mire egy megfelelően szélvédett helyet találtunk egy, a fennsíkra felnyúló fenyőerdő szélén. Gyorsan felvertük sátrainkat, megvacsoráztunk, aztán bebújtunk hálózsákjainkba, mert akkor már nagyon hideg volt. A nyáron ilyenkor szokásos tábortűz körüli beszélgetés valahogy kimaradt.
Másnap reggel ismét a hó olvasztás és teafőzés volt a fő program.
Sajnos Szilva benzinje rohamosan fogyott, a hó olvasztáshoz nagyon sok energia kell.
Az időjárás meglehetősen rosszra fordult, bár nagyon hideg nem volt, de a ködös, szeles, borongós idő nem sok jóval bíztatott. Előttünk volt aznapra egy hatalmas, fennsíkjellegű területen való áthaladás, ahol, a hiányos jelzéseknek, és a jellegtelen vidéknek ?köszönhetően? igen könnyű eltévedni, aggodalmam nem is bizonyult alaptalannak.
Megint csak 10 óra körül tudtunk elindulni, a mély hóban minden mozgás lelassul, hát még a miénk.
Ismét nekivágtunk a hómezőnek, próbáltunk kihúzódni a gerinc Pádis felöli részéhez, hogy be tudjuk azonosítani, hol is vagyunk.
Felérve egy dombtetőre, végre megláttuk a távolban a Vigyázót, ahonnan már csak egy laza séta Székelyjó, utunk módosított végcélja.
Egy probléma volt, köztünk, és a Vigyázó között egy hatalmas, több száz méter mély völgy terült el keresztben, aminek a térkép szerint nem kellett volna ott lennie.
Némi tanácskozás után arra a következtetésre jutottunk, hogy a völgy valószínűleg jó helyen van, csak mi nem ott vagyunk, ahogy azt eddig gondoltuk. Nagy szerencsénkre nem volt köd, így megláttuk nem is túl messze a gerincet, amerre utunk további része vezetett. Félórán belül el is értünk a Tolvajoskőhöz, amit már ismertünk régebbről, nem mellékesen pedig mellette megy el az erős túlzással jelzettnek mondott út Vigyázó felé.
A tájékozódás nyáron sem könnyű errefelé, pedig akkor a többnyire kövekre festett jelzések látszanak, most belepte őket a hó, a nagy hómezőkön, ahol se fa, se kiálló szikla nincs, csak a vasoszlopokon elhelyezett jelzések adnának támpontot, csakhogy ezek is olyan ritkán vannak, hogy két oszlop között könnyedén el lehet veszni.
A Tolvajoskőtől a térkép szerint hosszasan erdőben, illetve törpefenyők között megy az út, mi ebből semmit nem láttunk, alighanem a törpefenyők tetején jártunk. Út gyakorlatilag nem volt, motoros szán nyomok mentek összevissza, amelyik nagyjából jó irányba ment, azt kineveztük útnak. (Egyébként előző nap valószínűleg azért mentünk kissé rossz irányba, mert önkéntelenül követtük a szánok nyomait, amik természetesen nem arra mentek, amerre nekünk kellett volna, de a jelentéktelennek ítélt eltérések összeadódtak, ahelyett, hogy kompenzálták volna egymást, de hát ez már csak így szokott lenni.)
Egy idő múlva elérkeztünk egy fenyvesbe, (itt láttuk egy kiszáradt fenyőn az utolsó turistajelzést), melyen áthaladva kiértünk a már említett fennsík széléhez. Az eddig ritkás köd hirtelen átláthatatlan, fehér fallá változott, mintha tejüvegbúrával fedtek volna le bennünket, a hó és a köd határa elmosódott, egymáson kívül semmit sem láttunk. Ráadásul a hóesés is neki kezdett, erős széllel támogatva, csak hogy meglegyen a ?Delta-főcím fíling?.
Az egyetlen lehetséges megoldást választottuk: a tájolóval ?belőttük? az irányt, amerre a jelzés visz, és megindultunk a semmi felé.
Ekkor már meglehetősen fáradtak voltunk (Horkát kivéve), vízszintesen még csak-csak, de emelkedőkön sokszor 20-30 lépésenként megálltunk lihegni, valahogy elszállt belőlünk az erő.
Mentünk, mentünk a nagy tejfölben, már egy-egy bokor is felüdülésnek számított, amikor megláttunk mellettünk a ködben egy házszerű árnyat. Közelebbről nézve is házszerű volt hál istennek, egy elhagyott pásztorszállás volt, bereteszelt, de nem bezárt ajtókkal. Bemenni ugyan nem tudtunk, mert jeges hó támasztotta őket kívülről.
Az egyik ajtót Horkával nekiálltunk kibontani, ő egy rossz lábassal, ami a falon lógott, én a síbotommal. Horka elvágta a kezét az ócska edénnyel, az ajtó körül a hó rövidesen úgy nézett ki, mintha disznót vágtunk volna. Azon viccelődtünk, hogy ha valaki erre téved, be sem mer menni a házba, ha meglátja, hogy a bejárat környékén minden csupa vér.
Végre bejutottunk a házba, de benn kiderült, hogy csak egy asztal volt ott, az ablakon keresztül látott emeletes ágyak a másik helyiségben voltak, úgyhogy Horka bekötözte mély, de túlélhető sebét, aztán indultunk tovább. Szilva hiába mondta, hogy maradjunk ott éjszakára, mivel még csak 2 óra körül volt, leszavaztuk, annak ellenére, hogy nagyon fáradtak voltunk. (Kivéve Horka)
A térképen találtunk egy kis téglalapot, amit házként azonosítottunk, ebből kiindulva elkezdtük keresni a jelzést, aminek ott kellett lennie nem messze. A köd ugyan kissé ritkult, de a hófúvás továbbra is megakadályozta, hogy nagyobb távokat belássunk. A térkép szerint a jelzett út merőleges volt útirányunkra, egy erdő szélén haladt, abban bíztunk, hogy észrevesszük, ha metsszük valahol, de hiába találtuk meg az erdőt, nem hogy jelzés nem volt, útnak sem láttuk nyomát, mindent belepett a hó. Az útnak később be kellett volna vágnia egy kanyar után az erdőbe. Horkával be is mentünk a sűrűbe, hátha belefutunk valahol, de csak saját, korábbi nyomainkat találtam meg, aminek először nagyon megörültem, mert azt hittem, megvan az út, de aztán rájöttem?
Ekkor már kezdett sötétedni, engedve a népakaratnak, saját nyomainkon visszatértünk a házhoz, ami nem volt egyszerű, köszönhetően a kitartó hófúvásnak, néhol csak pár milliméteres nyoma maradt hótalpainknak, nem sok híja volt, hogy sosem találunk vissza.
Most a másik ajtót bontottuk ki a jég és hó fogságából, mögötte már kellemesebb hely volt, két szoba, asztal, székek, ágyak. Végre megpihenhettünk, máig ismeretlen okból nagyon el voltunk fáradva, egy cipőfűzés, egy hótalplevétel után szusszantunk egyet, mielőtt a másikhoz fogtunk volna.
Ekkor már elhatároztam, hogy másnap lejövünk a hegyről.
Ennek a nehéz döntésnek több, nagyjából egyenértékű indokát találtam. Az egyik, hogy Szilva és Ákos nagyon kimerültek, bár Szilva nagyon erős, de valószínűleg a folyadékhiány legyengítette, és a lélekölő hótalpazás a hómezőkön, ahol csak az előttünk lévő hátát láttuk, pszichésen is megviselte. (Mint ahogy a többieket is.)
A másik, hogy bár időnk még volt, a cél (a Vigyázó, és aztán meg le a hegyről, az autóig) még legalább két nap lett volna, optimális esetben, ami azt jelenti, hogy másnap megtaláljuk az utat, továbbiakban nem tévedünk el, bírjuk erővel? stb. Minderre kevés esély volt, az eddigiekből kiindulva.
Ezenkívül Szilváék közös benzinje elfogyott, vizük nem volt, a mi (Ákos és én) maradék benzinünk, és kb. 1l vizünk nem lett volna elég négyünknek még két napra.
Végül Kölyök miatt is aggódtam, télen 3-4 napig egyedül kóborolni a hegyekben (mert azt gondoltam, hogy nem fog a turistaházban sörözni, amíg mi leérkezünk), meglehetősen veszélyes. (Ráadásul, bár ezt akkor még nem tudtuk, ez csak másnap derült ki, a medvék valamilyen ismeretlen okból nem aludtak, és farkas nyomokat is találtunk bőven.)
Kölyökről egyetlen információnk az az sms volt, amiben írta, hogy rendben leérkezett Biharfüredre, és átmegy a Vigyázó tövébe, térerő híján nem tudtunk egymással kommunikálni.
A házban este jót főzőcskéztünk, most már nem kellett takarékoskodni a benzinnel, aztán végre jót aludtunk. (A hóban nagyon kényelmetlen aludni, ha az ember végre kiolvaszt magának egy jó kis gödröt, az első fordulásnál az mindenhol nyomni fog, aztán minden kezdődik elölről reggelig.)
Reggelre a hófúvás véget ért, a köd felszállt, de az időjárás hiába igyekezett, hogy jóvátegye bűneit, az előző este már elhatároztuk, hogy lemegyünk.
Északra megláttuk a Vigyázót, és azt a hegyoldalt is, ahol előző nap botorkáltunk a ködben, megdöbbentően közel volt, de a fáradtság, a köd, a hófúvás miatt akkor valahogy messzebbnek tűnt. Most már gyanakodtunk, hogy nem balra kellett volna keresnünk az utat, hanem inkább kissé jobbra, de még mindig nem voltunk biztosak benne, a domborzat eltakarta a Vigyázóig tartó, nem kis területet.
Később rájöttünk, hogy a sűrű ködben csak pár száz métert tértünk el balra a helyes iránytól, viszont az elénk kerülő nagy völgyet tévesen, egy következő völgyként azonosítottuk, (nehéz volt a távolságot megbecsülni, a már említett körülmények miatt), és ez indította el a láncreakciót. Arra kíváncsi volnék, bár sosem fogom megtudni, hogy ha nem történik ez, megtaláltuk volna-e a továbbvezető utat, mivel a nagy hó miatt egyetlen, a fennsíkon haladó utat sem ismertünk fel, pedig többet biztosan kereszteztünk.
Horka még elment egy felderítő útra, az ablakból ugyanis láttunk egy dombot, amin valami oszlop-féle volt, de nem lettünk tőle sokkal okosabbak.
Bőséges reggeli után összecsomagoltunk, és megindultunk, hogy keressünk egy völgyet, amelyen le tudunk jutni Rekicelbe, a hozzánk legközelebb eső faluba. Kelet felé vettük az irányt, amerre a térkép szerint, (ha ott vagyunk, ahol gondoljuk) a turistaútnak is át kell menni.
Az utat természetesen nem találtuk meg, mert bár biztosan kereszteztük, semmi nyomát nem láttuk, viszont megtaláltuk a térképen jelölt esztenát, úgyhogy most már tudtuk, hogy jó helyen járunk. Végre volt térerő is, felhívtam Kölyköt, hogy odahívjam Rekicelbe.
Bár elég rosszul hallottuk egymást, de sikerült beszélni vele. Igyekeztem rövidre fogni mondandómat, mert az akkum már lemerülőben volt, én azt mondogattam, a végén már kiabáltam, hogy jöjjön értünk Rekicelbe, ő meg Havasrogozba (ami kb. kétnapi út volt tőlünk), meg a Fehér-kövekhez, (ahol még életemben nem voltam, bár a telefonálás előtt kb. öt perccel vettük észre a távolban) invitált bennünket. Úgy tettem le a telefont, hogy azt hittem, Rekicelben (értelemszerűen a fűtött kocsmában, könyvtár nem biztos, hogy volt a faluban) fog várni bennünket. (Bocs, Kölyök, tudom, én vagyok a ?)
A térkép szerint Fehér-kövek előtt van egy nagy völgy, amiben egész magasra felmegy egy (erdészeti) út, ezt akartuk megtalálni, mivel ez levisz egyenesen Rekicelbe.
A fennsík szélén haladva találtunk egy völgyfőt, ami megfelelőnek tűnt, megindultunk lefelé a meredek, mély, süppedős hóval borított hegyoldalon. A völgykezdemény gyorsan hóval borított patakmederré változott, nagy kövek közt bukdácsoltunk hótalpainkkal. Szerencsére viszonylag hamar megtaláltuk az utat, (pontosabban találtunk egy utat), bár egy jó darabig nem voltunk teljesen biztosak benne, hogy amin megyünk, az út. Magas hó takarta, néhol patak folyt a hó alatt, emberi kéz nyomait nem fedeztük fel. Néhol a félméteres hó alatt félméteres légrés volt, ha ide beszakadtunk, segítség nélkül alig tudtunk kimászni.
Ahogy haladtunk lefelé, egyre inkább ?tavaszodott?, a hó fogyott, az út egyre inkább útra kezdett hasonlítani. Állatnyomok jelentek meg, amiket fenn nemigen láttunk. Medve, farkas, őz, mókus, egész állatkert. Horka belepróbálta kezét egy medvenyomba.
Nemsokára megláttuk a civilizáció első nyomait is pár faház és munkagép formájában.
Hosszasan mentünk az immár kijárt erdei úton, levettük hótalpainkat, hátizsákunk egyre jobban húzta vállainkat, de a falu csak nem akart előbukkanni. Már gyanússá vált a dolog, különösen, mert a mellettünk már komoly méretűvé duzzadt patak nem az út azon oldalán folyt, ahol kellett volna folynia.
Egyszer csak házak közé értünk, és megláttunk egy táblát az út szélén: Doda Pilii. Gyorsan előkaptuk a térképet, kiderült, jó messzire vagyunk Rekiceltől, úti célunktól, a gerincről később kellett volna letérni egy völggyel. Térerő persze nem volt, nem tudtunk Kölyöknek szólni, hogy hol vagyunk. Betértünk a közeli kocsmába, ahol végre lepakoltunk, és beküldtünk pár sört, közben kerestük a térerőt, ami a kocsmárosnő szerint az egyik asztalnál szokott leginkább előfordulni.
Ott nem találtunk, de a domboldalra felmászva, egy tuskóra felállva sikerült pár sms-t elküldeni Kölyöknek, hogy jöjjön értünk. A telefonját nem vette fel, nem reagált az sms-ekre, ezért elhatároztam, hogy átmegyek Rekicelbe, ahol a találkozó meg volt beszélve. Utólag kiderült, hogy 17 km-re volt Doda Pilii-től, úgyhogy gyalogolhattam volna, ha nem vesz fel egy teherautó, amiben két magyar munkás, és egy román sofőr utazott. Jól elbeszélgettünk, mesélte a helyi román, hogy bizony volt olyan nemrégiben, hogy farkasok öltek meg valakit a hegyekben.
Rekicelben nem láttam sehol Kölyök kisbuszát, beültem a kocsmába, vártam, csak előkerül. (Előzőleg az autóban mondták a magyarok, hogy vigyázzak a faluban, mert nem szeretik, ha valaki nem beszél románul.) A kocsmában igencsak megnéztek, de szerencsére nem voltak ellenségesek. A feleségemmel már beszéltem Budapesten, de Kölyökkel továbbra sem sikerült kommunikálnom.
Már besötétedett, mikor végre jött egy sms Horkától, ott van velük Kölyök, jönnek értem. Nemsokára meg is jelentek a kocsmában, újra együtt volt a csapat.
Kiderült, Kölyök jó akart lenni hozzánk, ezért ahelyett, hogy a megbeszélt helyen várt volna minket, ?elénk jött?, fel egészen a Fehér-kövek alá, oda, ahová szerinte nekünk érkeznünk kellett volna, csak hát mi nem arra mentünk.
A völgyben persze nem volt térerő, hiába telefonálgattunk. Mikor végre megkapta az sms-ünket, hogy Doda Pilii-be vagyunk, én már a rekiceli kocsmában vártam rá, de ő persze be se nézett, ott ment el tőlem pár méterre. Végül is minden jóra fordult, nem sokkal éjfél után épségben haza érkeztünk Budapestre.
Feltételezésemmel ellentétben pár nap alatt kiderült, senki sem adta fel véglegesen a Bihar-Vigyázó gerinc téli bejárását, (erre azért voltak jelek), jövő télen ? a mostani tapasztalatok figyelembe vételével -, újra nekiindulunk.