Bihar II. kontrrától! |
Cikkek - Túrák | |||||
Írta: kontrra | |||||
Bihar II. kontrrától! Sziasztok A II. Bihar-túra kapcsán az az érdekes helyzet állt elő, hogy hárman is úgy döntöttek, leírják az átélteket a saját szemszögükből. Így most van három beszámolónk ugyanarról a túráról, kontrra, Horka és Hooch tollából. Hogy senkit ne befolyásoljon, amit a másik írt, egyszerre tesszük fel a három cikket. Következzék most az első, kontrrától.
II. Bihar-Vigyázó gerinc téli túra 2009.01.30. - 2009.02.04.
Köszönhetően az emberi memória egy igen hasznos tulajdonságának, a ?csak a szépre emlékezem? effektusnak, az idén január végén - a tavalyi utolsó túra-napon tett elhamarkodott kijelentések (?eladom a hótalpam, többet úgysem megyek ilyen helyekre!?, ?soha többé téli túra?, stb?) ellenére -, újra megindultunk a téli Bihar felé. Az előző évi csapatból - Ákos, Horka, Szilva és én, - csak Kölyök hiányzott, viszont Hooch-csal erősödött a társaság. Az indulás napján, pénteken hiába keltünk öt órakor, már elmúlt hét, mire felkötöztük Hooch kocsija csomagtartójára hátizsákjainkat, bepréselődtünk öten az autóba, ölünkbe, lábunk alá felszereléseket pakolva, és jó folyadék (pl. Hooch-féle baracklé) módjára minden lehetséges teret kitöltve megindultunk a Hegy felé. Az idő nyirkos, hideg, kellemetlen volt, de ez nem zavart bennünket, tudtuk, ez változni fog, ennél sokkal rosszabb lesz fenn. Az M3 autópályán mentünk, mely most már Debrecenig elér, de mivel Hoochnak be kellett ugrania Miskolcra egy gyors bakancsvásárlásra, újabb csúszást szenvedtünk a Tervet illetőleg.(Dél körül szerettem volna Biharfüredre érni, és még világosban megindulni a gerinc felé.)A határig még térkép alapján autóztunk, de onnan már fejből mentünk a szálloda parkolójáig, (ahol a kocsit hagytuk), köszönhetően az utóbbi évek szorgalmas Bihar-látogatásainak. Mivel az egész hegység felhőbe, ködbe volt burkolózva, nem láttunk az útról egy foltnyi havat sem, de most ? okulva a tavalyiakból - nem aggódtunk amiatt, hogy nem lesz hó. Egészen a hágóig most annyi hó sem volt, mint tavaly, de azt elérve, deja vu érzésünk támadt, ott álltak a hótorlaszok az út két oldalán, ahogy kell. Leérve Biharfüredre viszont volt meglepődés, a tavalyi zsúfoltságnak nyoma sem volt, a szálloda parkolója, mely akkor tele volt autókkal, quadokkal, szánokkal, emberekkel, most üresen állt. Sokat nem bánkódtunk emiatt, legalább be tudtunk állni egészen a porta elé, csökkentendő az autó iránt érdeklődők önbizalmát. Ennek ellenére nem irigyeltem Hooch-ot, el tudtam képzelni, mit érez, én is tettem le pár éve az autómat egy jórészt román lakótelep parkolójában egy hétre, az első pár nap még aggódtam, aztán megadtam magam a sorsnak. (Becsületükre legyen mondva, bár valószínűleg kinyitották a csomagtartót, nem lett semmi baja a kocsimnak.) A szálloda bárjában még kicsit élveztük a civilizáció áldásait, aztán felszereltük magunkra az eljövendő héten (esetleg) szükséges attribútumokat.
A következő bekezdést öreg, tapasztalt turisták ugorják át, saját érdekükben. Hooch kiválasztotta az általa hozott 3 pár bakancs közül a frissen vásároltat, melyben eddig kb. 1 percig álldogált (kicsit nyomta, viszont szép narancssárga volt), és úgy döntött, hogy abban fogja meghódítani a Vigyázót. Már erősen sötétedett, mire nekiindultunk a hegynek. (PRIMUS) fejlámpám, mely az utóbbi évben többnyire jól működött, most megmakacsolta magát, épp, hogy pislákolt, reméltem, hogy csak az aksi? (Otthon kiderült, nyakban eltört a tápkábel.) Ahogy mentünk felfelé az úton, egyre durvábbak lettek a viszonyok, hó, köd, szél, hideg, minden, amit csak megérdemel az, aki nem otthon ül ilyenkor a meleg lakásban, télvíz idején. Most nem a Papok fürdőjénél akartunk táborozni, ahol tavaly, hanem jóval feljebb, a Mezőhavas és az Istenek havasa közötti nyeregben, csak azt még el kellett érni. Mire kiértünk az erdőből, koromsötét lett, köd, az erős szél arcunkba fújta a havat. És még azt mondták az ókori bölcsek, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni! Dehogynem. Betájoltuk a Mezőhavast, és megindultunk felfelé a hosszú, egyenletesen emelkedő hómezőn. Aznapi célunk a Mezőhavas-csúcs utáni nyereg volt, ahol fel akartuk állítani első táborunkat. Sajnos a csúcs egy nagy dimbes-dombos tető volt, azt a kis pontot, ahonnan elindul lefelé az út a nyeregbe sehogy sem találtuk meg a vaksötétben, hiába volt nálunk gps. Hozzátenném, hogy a fejlámpám teljesen meghalt, a pótelemek sem tudták feléleszteni, úgyhogy kénytelen voltam a többiek fénye alapján közlekedni. Végül megunván a bolyongást, becéloztuk tájolóval a nyerget, aztán mentünk lefelé árkon-bokron át. Folyton meredek lejtők és sűrű erdők kerültek elibénk, állandóan korrigálni kellett irányunkat. Bár a gps szerint már egészen közel voltunk a nyereghez, de közkívánatra, tekintettel a fáradtságra, és a vállainkat húzó 20-25 kg-os hátizsákjainkra egy viszonylag vízszintes területen letáboroztunk, reggel, világosban majd megkeressük a nyerget jelszóval. Így is lett, bár a látótávolság reggel is csak néhány tíz méter volt a köd miatt, de szépen kivehető volt, hogy tulajdonképpen a turistaúton vertük fel a sátrainkat, követve az utat fél perc alatt leértem a nyeregben lévő útjelző oszlopig. Jobban is jártunk, hogy nem mentünk le este a nyeregig, így sokkal szélvédettebb helyen táboroztunk, különösen Szilva, aki egy szél által kialakított mélyedésben töltötte az éjszakát.
A szükséges reggeli macerák után csak fél tízkor sikerült elindulnunk. Az idő továbbra is hideg, ködös, kellemetlen volt. Reményeim szerint aznap el kellett volna jutnunk addig a Mikó-havas alatti esztenáig, ahol tavalyi túránk utolsó napján aludtunk, de hamarosan beláttam, hogy ebből nem lesz semmi, akkor már kiegyeztem volna a Tolvajos-kőben is. Az út a nyeregből a főgerincig jó látási viszonyok között szemmel végig követhető, egyszerű, de sűrű ködben minden egészen más?
Abban a megdöbbentő élményben volt részünk, hogy párszáz méterre az utolsó jelzőoszloptól azt az eredményt hozta a gps és a térképes tájolás is, hogy éppen abba az irányba kéne továbbmennünk, amerről jöttünk. Egy darabig tanakodtunk, mitévők legyünk, aztán sutba dobtuk megérzéseinket, és elindultunk az iránytű által diktált irányba. Többszöri tájolás, korrigálás után végül is egy meredek emelkedő után feljutottunk az Istenek Havasára, ahová egyébként nem visz fel az út, viszont itt kezdődik az ?igazi? főgerinc. Sajnos a csúcsról sem láttunk sokat, így továbbra is iránymenetben céloztuk meg a következő állomásunkat.
A Cornul Muntilorig délkeletnek haladtunk, itt a gerinc tesz egy derékszögű kanyart, és a továbbiakban északkeletnek megy tovább. Innen már leegyszerűsödik a terep, kiérve a gerinc jobboldalára csak arra kellett figyelni, hogy ne menjünk le a meredek hegyoldalon, hanem tartva az irányt, minél inkább szintben haladjunk, mert a felfelé menetel igencsak fárasztó tud lenni nehéz hátizsákkal, mély hóban.
Ahogy haladtunk előre térben és időben, a Tolvajos-kő melletti táborverés is egyre reménytelenebbé vált, mi meg egyre fáradtabbak lettünk. Végül is úgy döntöttünk, hogy kivételesen még világosban sátrat verünk egy fantasztikus, eljegesedett fenyőcsoport védelmében.
Jó hangulatban nekiálltunk a dolognak, kedvünket fokozta, hogy kezdett kitisztulni az idő, a felszálló köd mögött felsejlő, eddig láthatatlan táj ?hű?, ?odanézz!?, ?anyám!? felkiáltásokra ösztönözte a népet. Sátorverés után begyújtottuk benzinfőzőinket, Hooch és Horka a szokásos smack-porleves turmixot főzte, mi meg Ákossal az általunk kedvelt olaszos zacskós tészták egyikét.
Szilva nem főzött, ő valószínűleg az egész túrán evett háztartási keksz-szárazkolbásszal elnevezésű menüvel birkózott. (Én őt a hegyen mást enni nem láttam.) Mivel korán, fél hat körül már sötét volt, jobb híján bebújtunk sátrainkba, és megpróbáltunk aludni, de ez többnyire csak nagy sokára sikerült, nem ehhez vagyunk szokva. Reggel ismét borongós, ködös, hideg időre ébredtünk, (előző este Hooch hőmérője -8 C fokot jelzett), reggeliztünk, (engem kivéve, valószínűleg influenza lappangott bennem, a hat nap alatt reggeltől táborverésig összesen egy tőkehalmáj-konzervet, és egy szendvicset gyűrtem magamba nagy nehezen, emiatt eléggé elgyengültem, és fogytam is vagy négy kilót), majd tábort bontottunk, és neki indultunk a 3. napnak. Köszönhetően a hideg éjszakának, pet-palackos ásványvizeink víz-jégkása keverékké változtak, de csak akkor, amikor kinyitottuk őket, addig teljesen vízként viselkedtek. Napközben ezt a jeges vizet iszogattuk, csoda, és szerencse, hogy senki nem kapott torokgyulladást. Dobozos söreink is elkásásodtak, ihatatlanná váltak, úgyhogy főzővel kellett őket előmelegíteni. Ákos, majd én is vizes palackjainkkal aludtunk közös hálózsákban, ez elég kellemetlen volt, de legalább nem jeges vizet kellett innunk egész nap. Ahogy megindultunk a gerinc peremén, egyre inkább kezdett felszállni a köd, néha a nap is átszúrta a felhőket, kis kék foltok jelentek meg az égen, kezdtünk bizakodni, hogy nem fogunk egy hétig a nyirkos szürkeségben botorkálni. Mire a Síkhavashoz értünk, már mindenfelé kilométerekre elláttunk, balra tőlünk a gyönyörű, szűz hóval fedett fennsík, jobbra lent az alig havas, mély, sötét völgy, előttünk meg a látóhatárig a hullámzó gerinc, amin végig kell mennünk, ha el akarunk érni a Vigyázóra. És mi el akartunk. Déltájban elértünk a Tolvajos-kőhöz, ami egy jellegzetes sziklacsoport a hegy peremén, és innen indul le az út a völgybe, a Szamos-bazár felé.
Az idő egyre szebb lett, jó hangulatban mentünk tovább a ?mumus?, a Mikó-havas alatti fennsík felé, ahol tavaly télen, és előtte egy évvel, ősszel is eltévedtünk. Egy erdős szakasz után felértünk arra a helyre, ahol az előző túrán ránk telepedett az átláthatatlan, sűrű köd. Most a ködfal helyett egy napsütötte, hatalmas, dimbes-dombos, szikrázó hóval fedett terület állt előttünk.
Egészen a Vigyázóig elláttunk, de a csúcsot magát nem, mert felhőben volt az egész hegytető. Meglepően rövid idő alatt elértünk addig az esztenáig, ahol a tavalyi túrán aludtunk, a ködben kutyagolva ez bizony sokkal hosszabb időnek tűnt.
Ez a nyomorult köd nem csak a távolságérzékelést csapja be, hanem még az időérzékelést is. Itt megpihenve találkoztunk először motoros szánosokkal, (meg egyáltalán emberekkel), megálltak mellettünk, hogy miért, az nem derült ki, lehet, hogy csak meg akartak nézni közelről. Kicsit letörték lelkesedésünket, azt a távot, amit mi fáradtságosan 20-30 perc alatt tettünk meg, ők percek alatt beszáguldozták.
Nem messze innen a főgerinc nagy ívben balra kanyarodik, majd rövid egyenes szakasz után tesz egy jobbkanyart az út, mely egy fenyőerdővel borított hegyhátra visz fel. Azt, hogy hol vág be az erdőbe az egyénként nem látható turistaút, még gps segítségével sem találtuk meg, pontosabban némi útkeresés után találtunk egy jelzést, de út nem volt hozzá. Megunván a keresést, megcéloztuk a hegyhátat, ahol az útnak mennie kellene, és bevágtunk az erdőbe.
Némi szerencse árán rövidesen belefutottunk a jelzett turistaútba, aminek nagyon megörültem, mert átvágni a sűrű, egyre emelkedő erdőn, a nap vége felé, fáradtan, hát? Az úton a Vigyázó felől érkező hótalpnyomokat fedeztünk fel, néhol farkas nyomokkal keresztezve. Kezdett sötétedni, ezért egy szinte vízszintes tisztáson letáboroztunk. Bosszúságomra 30 éves juwelem, ami még az előző nap is jól működött, hirtelen megmakacsolta magát, fél centis lángnál nagyobb nem jött ki belőle, úgyhogy kénytelenek voltunk Hooch benzinfőzőjét használni a vacsorafőzéshez. Másnap reggel gyönyörű időre ébredtünk, összeszedtük magunkat, aztán megindultunk felfelé a hegynek. Hamarosan kiértünk az erdőből, ismét egy ritka fenyőcsoportokkal tarkított, havas hegyoldalban voltunk, a nap szikrázóan sütött, a mélykék égen hófehér felhők úszkáltak.
Az ilyen látványért érdemes annyit szenvedni. (Mert bizony sokszor szenvedtünk nehéz hátizsákjaink alatt a meredek emelkedőkön.). Vizünk már erősen fogytán volt, épp jókor találtunk pár forrást a hegyoldalban, feltöltöttük kulacsainkat.
Nemsokára kiértünk egy meredek letöréshez, ahonnan végre megláttuk a Vigyázót.
A feldobott hangulatnak köszönhetően térképnézegetés nélkül leereszkedtünk az elég veszélyes, csúszós hegyoldalon, és lerobogtunk egy kis faházhoz, ami már inkább csak rom volt. Itt ? szemben a Fehér-kövekkel ? tartottunk egy hosszú, napozással, csúszkálással egybekötött pihenőt.
A térképet megnézve kiderült, hogy a ház, amivel ezt a romot összetévesztettük, felettünk van párszáz méterrel a nyeregben. A Vigyázó csúcsa már nem volt messze, de mivel már elmúlt dél, úgy döntöttünk, hogy aznap már nem megyünk fel, mivel még vissza is kéne érni világosban a nyeregbe, ahonnan további utunk vezet a Dregan-völgybe. Utólag már bánom, mert visszaértünk volna időben, de ezt akkor nem tudtuk megbecsülni, sötétben, ismeretlen helyen senki sem szeretett volna a meredek hegyoldalban bóklászni.A szieszta után nekivágtunk a hegyoldalnak, fel a nyeregig, ahol megtaláltuk a gps térképe által jelzett házikót, ahol az éjszakát kívántuk tölteni.
Amikor kinyitottam a meglehetősen kicsi, de padlással ellátott faház ajtaját, majdnem kifordultam. Balra egy nagy priccs, rajta egy subából, szemétből, rongyokból, szénából álló gusztustalan kupac, jobbra asztal, kályha, mindenhol piszok, szemét. Reméltem, a padlástér tisztább lesz, úgy is lett, de befújt a hó, és egy kisebb (inkább nagyobb) takarítás arra is ráfért. Meglátva a priccset, mindenki fenn akart aludni. Hoochról kiderült, hogy nem túl bátor ember, amikor meglátta, hogy nyers, szálkás deszkákból van elkészítve a padlás aljzata, félt, hogy kilyukad rajta az önfelfújós matraca, ezért inkább kiment a farkasok közé aludni. (Ugyanis a nyereg, ahol a ház állt, szabályos farkas- találkozóhely volt, jöttek-mentek a hatalmas lábnyomok mindenfelé, itt jártak le-föl az állatok a Dregan-völgybe, (ami szintén tele volt farkas nyomokkal), és vissza, komolyan aggódtunk is Hooch miatt, jobb híján adtam neki néhány petárdát, ha van ideje meggyújtani, akkor talán elijeszti a farkasokat.) Medvenyomokat viszont sehol nem láttunk, úgy látszik, aludtak a macik.
Némi undorunk ellenére kezdtük ?belakni? a házikót, lemostuk a mocskos asztalt, teát, tésztát főztünk, felsöpörtük a padlás egy részét . A padláson átfütyülő szél hőmérsékletének csökkenésével fordított arányban nőtt Szilva és Horka bátorsága, és igénytelensége, úgyhogy nemsokára leköltöztek a padlásról, Szilva a sarokba, a százéves szénára, Horka meg a Kupac mellé. Bátorságra azért volt szükség, mert közben a kupacban rejtőző dolgok mibenlétéről különféle teóriák születtek, és egyik teória sem volt sokkal kevésbé nyomasztó, mint a másik.Az egyik szerint a Kupac mélyén a háztulajdonos régebbi feleségének mumifikálódott maradványai, másik szerint a helyi pásztor legelőire áhítozó konkurens pásztor (hasonló állapotban), a legnépszerűbb szerint pedig egyszerűen egy téli álmát alvó, de egy tisztességesen megcsinált rémfilm dramaturgiájának megfelelő időpontban (jelen esetben az éjszakai vihar alatt), bármikor aktivizálódni képes zombi fekszik. Bár délután még tiszta idő volt, az éjszakai viharos szél reggelre meghozta a rossz időt. Ez most nagyon nem hiányzott, aznap volt a ?csúcstámadás? ideje. Miután a terv szerint visszatérünk a házba, és onnan indulunk lefelé a Dregan-tóhoz, a feleslegesnek ítélt holmijaimat bennhagytam a házban, a többiek teljes felszereléssel indultak neki túránk vég-, és csúcspontjának, a Vigyázónak. A turistaút megkeresésével nem is próbálkoztunk, lehetetlen feladat egy keskeny, kacskaringós ösvényt követni a sűrű erdőben, mély hóban, ezt már többször megtapasztaltuk. Ehelyett egy hatalmas, kopár, meredek hegyoldalon kezdtünk el felfelé kapaszkodni, mely felnyúlik egészen a Vigyázó gerincéig. Az erős szél az arcunkba vágta a havat, pár lépésenként megálltunk pihenni, de azért haladtunk. Már közel a gerinchez a hegy egyre meredekebbé vált, a hó keményre fagyott, alig tudtunk megállni lábunkon, elég lett volna egy rossz lépés, és csúsztunk volna le a lejtő aljáig. A túrabotom sokat segített, de hiába szóltam mindenkinek, hogy hozzon, csak nekem volt és Hooch-nak, aki az utolsónak felérkező Szilvának ledobta az egyik botját, szerencsére olyan ügyesen, hogy nem csúszott le a hegy aljáig. Ez a szakasz volt túránk legveszélyesebb szakasza, megúsztuk, de azt azonnal láttuk, hogy itt nem fogunk tudni lemenni. Kis pihenő után nekiindultunk a csúcshoz vezető utolsó útszakasznak. Utunk egy kopár, széles gerincen vezetett felfelé. Újra az első napokból ismerős helyzetbe kerültünk, erős szél fújta az apró szemű havat, sűrű köd és hideg volt. A csúcshoz közeledve a szél orkánszerűvé vált, legalább 120-140 km/óra sebességgel fújta arcunkba a jégkristályokat, melyek tűként hasítottak fedetlen testrészeinkbe.
Szilvát, aki hátizsákkal együtt legalább 120 kg volt, időnként odébb tolta egy szélroham. Iszonyú hideget éreztünk, ami azért volt érdekes, mert Hooch hőmérője szerint csak -1 °C körül volt a hőmérséklet. Hát igen, a perceputa (hőérzet) a lényeg, nem az, amit a hőmérő mutat, mondogattuk okosan egymásnak. Egyszer csak megláttunk a sűrű ködben egy oszlopot, majd kerítéseket, s a meteorológiai állomás épületeit, megérkeztünk! Az egy évvel korábban elkezdett túránk végre célba ért.
Sajnos az iszonyú hóviharnak és hidegnek ?köszönhetően? igazából még örülni sem tudtunk, arcunkra szó szerint ráfagyott a mosoly. Beszéltünk pár szót az ügyeletes magyar meteorológussal, aki szerint továbbra is olyan idő várható, ami épp akkor volt, kb. félóráig igaza volt, aztán rohamosan javult az időjárás. Elkészítettük a kötelező fotókat a csúcskőnél, aztán menekülésszerűen megindultunk lefelé arra, amerről jöttünk. Nagyon gyorsan leértünk addig a kis nyeregig, ahová feljöttünk a meredek hegyoldalon. Akkorra már egészen megszelídült a szél, a köd is megritkult. Mivel nem akartuk kockáztatni életünket a jeges lejtőn való leereszkedéssel, bevágtunk az erdőbe, ahol a mély hóban oldalazva a völgy felé vettük az irányt. Nagyon sokáig ereszkedtünk lefelé a fák között, míg végre megtaláltuk hótalpaink nyomát a szinte vízszintesen haladó turistaúton. Innen már percek alatt az esztenához értünk. Alig múlt egy óra, ezért úgy döntöttünk, hogy nem alszunk még egy éjszakát a házban, hanem lemegyünk a Dregan-tóhoz, és gyalogolunk fölfelé a hasonló nevű völgyben Biharfüred felé, ameddig bírunk. A nyeregből, ahol a pásztorszállás volt, nem vezetett térképen jelölt út a tó felé, viszont a google earth-ön láttam egy szabályos szerpentint, ami a háztól nem messze indult le a völgybe, ezen szerettem volna lejutni. Amikor kiértünk a nyereg szélére, ijesztő látvány tárult elénk, a völgy, amin le kellett ereszkednünk, nagyon meredek volt és mély, szinte a lábunk alatt volt az alja. A szerpentint persze nem találtuk meg, de nem is nagyon kerestük, mert meglepő módon a hótalpaink fogai segítségével egész könnyen és gyorsan tudtunk haladni lefelé az erdő szélén. A völgy felső, meredek szakaszának alján már patak folyt a hó alatt, hamarosan egy földút is elénk került, nagy kő esett le a szívemről, ez a lejövetel sokkal rosszabb is lehetett volna.(Pár éve Kölyökkel jöttünk le innen nem messze, egy hasonló völgyben, májusban, egy idő után szinte járhatatlanná vált az ?út?, nem egyszer hónaljig szakadtunk bele a kidőlt fák ágai között felgyülemlett hóba, csoda, hogy sérülés nélkül megúsztuk.) Az egész napos kemény menet ellenére gyorsan haladtunk lefelé az erdészeti úton, szinte szárnyakat kaptunk attól a tudattól, hogy a túra nehezén már túl vagyunk, és másnap már otthon alszunk meleg, hómentes ágyainkban. Még világosban leértünk a Dregan-tóhoz, ami egy nagy mesterséges tó, a Dregan-patak felduzzasztásából alakult ki. A tó partján vezető út ?egyenesen? Biharfüredre, túránk kezdő-, és végpontjához vezet, de addig még hátra volt vagy 18 km. Nemsokára már sötétben haladtunk felfelé a havas-jeges úton, jobbról a patak zúgása kísérte utunkat. Egy kis réten felvertük utolsó táborunkat, még főzőcskéztünk egy kicsit, aztán nyugovóra tértünk. Másnap korán keltünk, gyorsan összecsomagoltunk, és elindultunk Biharfüred felé. Délben nagyon fáradtan megérkeztünk, Hooch kocsija nagy megkönnyebbülésünkre sértetlenül a helyén volt.
Megcsináltuk a búcsúfotókat, bezsúfolódtunk az autóba, aztán megindultunk hazafelé, este tízre mindenki otthon volt. Végezetül idézném Szilva hozzászólását a fórumból, részben, mert minden gondolatával egyetértek, részben, mert jobban én sem tudnám megfogalmazni: ?...örülök, hogy a társaság végig jól bírta a megpróbáltatásokat. Itt nem feltétlen arra gondolok, hogy fizikailag senki nem dőlt ki, hanem inkább arra, hogy pszichikailag is jól viseltük egymást. A "nehéz napokon" sem esett senki a másiknak, mindenki jól tolerálta a másik ember fáradtságát, testi-idegi kimerültségét. Úgy éreztem, hogy tényleg egy csapat vagyunk, a közös célért, sikerélményért együtt húztuk az igát. Fél szavakból is megértettük egymást, és közös nyelvet beszéltünk. Ez így volt jó, és csak így fejeződhetett be eredményesen ez a túra.?
Csak regisztrált felhasználók szólhatnak hozzá. Jelentkezz be vagy regisztrálj!
|